Több mint két évtizede minden év február 25-én emlékezünk a kommunista diktatúrák áldozataira. Az emléknapról és arról, hogy kik tekinthetőek a kommunizmus áldozatainak, Miklós Péter történésszel beszélgettünk.
[…] Az államszocializmus korát bemutató egyetlen vidéki múzeum és kutatóközpont, a vásárhelyi Emlékpont munkatársa szerint az 1940-es, 50-es évek fordulóján országszerte számos helyen felbukkanó kommunistaellenes illegális mozgalmak közül az egyik legnagyobb létszámú volt a Hódmezővásárhely környéki kiterjedt tanyavilágban működő Fehér Gárda. Ennek tagságából – a fölszámolása idején – a rendőrség több mint háromszáz személyt azonosított, de a szervezettel kapcsolatot tartók száma elérhette az ezer főt is.
Rámutatott, a magyar tanyai lakosság sem ideológiai, például a vallásüldözés miatt, sem gazdasági szempontból nem tudott azonosulni a kommunista rezsimmel. Emiatt fogékony volt a rendszerellenes szervezkedésekre, és a Fehér Gárda kínálta ellenállási lehetőséget el tudta helyezni saját törekvéseinek körében.
– A Fehér Gárda mozgalmat, amelynek tagjai többször vettek részt közös gyakorlatokon, kvázi alaki kiképzéseken, Kovács István és Blahó János irányította. Előbbi a Hódmezővásárhely és Orosháza közötti tanyavilág népét fogta össze, míg utóbbi az ottani fegyveres ellenállási törekvések kezdeményezője és szervezője volt
– mondta el Miklós Péter.
A szakember beszámolt arról is, hogy a Fehér Gárda mozgalom 1950-es felszámolását követően két vezetőjét kivégezték Szegeden, 1951. március 30-án. Megjegyezte, jellemző a kommunista diktatúra világára, hogy családjuk nem adhatta meg nekik a végtisztességet, a kivégzettek tetemeit ugyanis átadták a szegedi egyetem kórbonctani intézetének.
Délmagyarország / delmagyar.hu – 2022. február 24.