Az ávósok rémtetteitõl az olajügyekigPancza István könyvbemutatója az Emlékpontban Születésétõl huszonöt éves koráig Hódmezõvásárhelyen lakott Pancza István, akit a legtöbben kisgazda politikusként ismerhetnek. A nyugdíjas éveiben irodalommal és képzõmûvészettel foglalkozó egykori országgyûlési képviselõ az Emlékpont rendezvényének vendégeként Üvegcserepek címû – immáron a harmadik – kötetét mutatta be. A szerzõ beszélgetõtársa, a könyveit gondozó Mihazánk Kiadó tulajdonosa és ügyvezetõje, Dobrotka Pál volt. Miklós Péter intézményvezetõ, Pancza István szerzõ és Dobrotka Pál kiadó Pancza István elmondta: elsõ két kötete életrajzi ihletésû novellák gyûjteménye volt, míg a legutóbb megjelent könyvében aktuális társadalmi, közéleti és politikai jelenségekre adott személyes reflexióit közölte. A szerzõ saját múltjáról elmondta: két ciklust töltött Csongrád megye képviselõjeként – a Független Kisgazdapárt frakciójában – az országgyûlésben, amely nyolc év az életének legnehezebb idõszaka volt, különösen az a szakasz, amelyben az olajügyeket vizsgáló bizottság tagjaként töltött. Errõl annyit jegyzett meg, hogy az ott tudomására jutott eseteket bár megírta, azokat ügyvédi letétbe helyezte, hogy csak halála után legyen hozzáférhetõ. Pancza emlékeztetett: a bizottsági munkája alatt többször fenyegették meg õt és családját is – ezért határozott így az egyébként a teljességre való törekvés jegyében készült õszinte írás sorsáról. A szerzõ politikusként hozzászokott, hogy hol a parlamentben, hol az országot járva, gyûléseken elmondhassa véleményét, azonban 2002 után, amikor a zsombói gazdálkodói létre cserélte törvényhozói munkáját, barátai egyre bíztatták: foglalja kötetbe azokat a történeteket, amelyeket szívesen osztott meg velük. Így kezdõdött az írás – mondta Pancza István, akinek felesége nem örül az “írogatásnak”, azonban gyermekei bíztatták az újabb kötetetek összeállítására. Az esten a szerzõ mesélt vásárhelyi családjáról, apja Andrássy úti üzletérõl, amelyet hitelbõl vett, de azt az ötvenes években államosították, valamint édesanyjáról, akinek a gyáros Kokron József felesége volt a nagynénje, s szülei halála után õk nevelték fel úgy, hogy a város többsége Kokron-lánynak hitte anyját. Így aztán a diktatúra legkeményebb éveiben nem is volt lehetõsége továbbtanulásra. Dolgozhatott fizikai órabéresként egy évtizedet, s így – hogy gyermekeinek ne legyen már hátránya – az szerepelhetett apjuk káderlapján, hogy: munkás. Fölelevenítette a korábbi kötetben már megörökített szörnyû esetet, a részeg ávósok által megerõszakolt nõvérérõl, amelynek szemtanúi nem sokkal késõbb rejtélyes körülmények között elhunytak, illetve eltûntek. – A mostani kötet egyfajta Titanic-történetként mutatja be a világ sorsát – fogalmazta meg Pancza István, rámutatva: bolygónk ökológiai, politikai és erkölcsi katasztrófa felé tart, s hiába szólnak a kapitánynak a kosárból, hogy jönnek a jéghegyek, õ abban a hitben, hogy a hajója sérthetetlen, vesztébe rohan. A világban milliárdnyian éheznek, nem jutnak orvosi ellátáshoz, miközben itt, Európában lassan nem lesz, aki gyermekeink nyugdíjáért megdolgozzon, azonban a megoldás mégsem a migráció – fejtette ki Pancza István, majd a Titanic példájára utalva föltette a kérdést: néhány tíz éven belül nem lesz ebbõl hajótörés?
