Egyének és közösségi traumák
A trianoni békediktátumról, a centenárium előestéjén
Kilencvenkilenc éve június 4-én írták alá a történelmi magyar állam végét jelentő, az ország területét egyharmadára csökkentő trianoni békediktátumot, s 2010 óta ez a nap a nemzeti összetartozás napja is, jelképezve, hogy a világ bármely táján élő magyarság összetartozik, válasszák el bármilyen határok a nemzetrészeket. Ezen a napon rendezte meg tudományos tanácskozását Trianon és a történelmi emlékezet címmel a hódmezővásárhelyi Emlékpont.
A centenárium előestéjén fontos, hogy Trianonról, mint folyamatról beszéljünk, amely a Monarchia első világháborús vereségétől a magyarországi forradalmakon át a soproni népszavazás eredményeként a város visszatérésével záródó hároméves periódust jelenti – mondta el a konferenciát megnyitó Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetője, a Tornyai János Múzeum igazgatója.
Ablonczy Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának vezetője „Trianon árvái”, az elcsatolt területekről Magyarországra menekülők sorsát bemutató előadásában kifejtette: a vagonokban érkezett családok jelentős része sokáig a rendező pályaudvarokon álló, alig fűthető vasúti szerelvényekben lakott, ahonnan többségük csak tömegszállásokra, vagy szükséglakásokba költözhetett. A magyar hatóságok idővel megállították a menekültek beáramlását, egyrészt az elhelyezés nehézsége miatt, másrészt a revízióban bízva annak biztosítására, hogy az elcsatolt részek ne maradjanak magyar lakosság nélkül.
A magyarországi irredenta kultuszt ismertető referátumában Zeidler Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa a Nagy Háború végétől 1945-ig tartó időszakot négy részre osztotta. Míg az állam 1918 és 1921 között igyekezett menteni a menthetőt, a közgondolkodásban jelszavak és köztéri megemlékezések formájában öltött testet Nagy-Magyarország megtartásának és visszaállításának gondolata. Az 1921 és 1927 közötti integrálódás csendesebb időszakát 1927-től, az olasz-magyar barátsági szerződés aláírásától bontakozott ki az irredenta kultusz a közoktatásban, a sajtóban, közterületek elnevezésében és köztéri szobrok és országzászlók felállításában, amely folyamat 1938-tól, a bécsi döntések eredményeként visszatérő területekre is kiterjedt.
A Horthy-korszakot szellemi szinten megalapozó székesfehérvári püspök, Prohászka Ottokár tevékenységét vette górcső alá előadásában Fazekas Csaba,a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete egyetemi docense. Az egyházi tevékenysége mellett közírói és politikusi munkásságot is végző püspök nézete szerint a magyarság igazi lélektana a kereszténység, s a Trianonhoz vezető hanyatlás okait az elmaradt földosztásban, a társadalom, s különösen a parasztság elszegényedésében, valamint a liberalizmus előretörésében látta.
A konferenciát záró előadást tartó Kerepeszki Róbert, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történelmi Intézetének tanszékvezető egyetemi docense, intézetigazgató-helyettes az első világháborút követő időszak deviáns jelenségeinek okait a négyéves világégés során szerzett mentális sérülésekben látta, míg a társadalom brutalizálódásának, az alkohol- és drogfüggőség és a bűnözés terjedésének magyarázata a kisebb településekről a nagyvárosokba érkezők és ott szerencséjüket meg nem találók frusztráltsága mellett a gazdaságilag érvényesülni vágyó sajtó morális pánikkeltése is volt.