Ahol az embernek nem volt értékeKonferencia a Gulág világáról az Emlékpontban – Az 1956-hoz vezetõ útnak része volt az, ahogyan a Szovjetunió bánt az általa meghódított területek lakosságával – mutatott rá Miklós Péter intézményvezetõ, miért is az 1956-ra emlékezõ programsorozatában rendezte meg csütörtökön a hódmezõvásárhelyi Emlékpont az “Ameddig a lábam bírja” Mindennapok a Gulágon címmel a szovjet munkatáborokról szóló tudományos konferenciáját. Mint az igazgató hangsúlyozta, a táborokba elhurcolt mintegy hatszázezer magyarnak egyharmada soha nem tért haza, míg a túlélõk nemhogy kárpótlást nem kaptak, de titkolniuk kellett a több éves malenkij robot történetét. Az elõadásokon a Németh László Gimnázium, az Eötvös József, a Gregus Máté és a Kalmár Zsigmond Szakképzõ Iskolák, valamint a Szõnyi Benjámin Református Általános Iskola diákjai vettek részt. Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja A konferenciát megnyitó elõadásában Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja a táborrendszerek kiépítése kapcsán kifejtette: a szovjet kommunisták már az 1917-es forradalom után dekrétumban határozták meg, ki is az ellenségük, valamint azt, hogyan tudják ezeket a csoportokat elszigetelni. Az e célra szolgáló táborrendszerek kiépítése 1920-ban megkezdõdött, az itt, elsõsorban politikai okok miatt elhelyezettek nem tarthattak kapcsolatot családtagjaikkal és valójában rabszolgamunkát végeztek, miközben a táborrendszer saját magát gazdaságilag eltartotta. A GULAG táborokban helyezték el a szovjet igazságszolgáltatás ítélete után a szabadságukat elvesztõket, míg a GUPVI táborrendszerbe kerültek a hadifoglyok és internáltak. A táborokat rossz életkörülmények, elégtelen ellátás és a szovjet rendszerre jellemzõ szemlélet jellemezte, amely szerint az ember csak munkaerõ, így gyógyításra is csak azért kerülhetett sor, hogy a fogva tartottakat ismét munkába állíthassák. Ö. Kovács József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Legújabbkori Történeti Tanszékének egyetemi tanára – A táborok túlélõi hazatérve nem mesélhettek az átéltekrõl, ha életben akartak maradni – fogalmazta meg elõadásában Ö. Kovács József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Legújabbkori Történeti Tanszékének egyetemi tanára, rámutatva: sokaknak halálhíre érkezett, így a gulágon raboskodó férfiak egy része hazatérve feleségét új férj mellett találta, így emberi és családi sorsok törtek össze az embertelen rendszer mûködése miatt. A hazatértekkel szemben az itthon maradottak bizalmatlanok voltak, sokakat fasisztának gondoltak. Az internált fiatalok késõbb házasodtak, mint kortársaik, vagy nem is alapítottak családot, így mindez az ország demográfiai helyzetére is rányomta bélyegét. Muradin János Kristóf, a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem adjunktusa Az Erdélybõl a gulágra elhurcoltak sorsát bemutató Muradin János Kristóf, a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem adjunktusa arra is kitért, hogy a helyi, román hatalom etnikai tisztogatásra használta fel a bevonuló szovjet csapatok igényét az internálásra, amely során Kolozsvárról ötezer magyar hurcoltak el, közöttük a helyi kulturális, gazdasági és egyházi elit vezetõit, míg a Partium területeirõl hatezer magyart deportáltak. Fábián Borbála, a Nemzeti Szakképzési és Felnõttképzési Hivatal Szak- és Felnõttképzési Kutatócsoportjának történésze Az észak-bácskai határsáv történetét bemutató Fábián Borbála, a Nemzeti Szakképzési és Felnõttképzési Hivatal Szak- és Felnõttképzési Kutatócsoportjának történésze kifejtette: az addig fejlett területet az ötvenes években a jugoszláv határ közelsége miatt szigorú ellenõrzés alá vontak, csak különleges, a helyi és járási tanácselnökök jóváhagyásával megszerezhetõ igazolvánnyal lehetett oda bejutni, miközben a települések között ellenõrzõpontokat létesítettek és az itt élõket alapos megfigyelés alá vették. E területrõl a kitelepítettek között voltak kulákok és délszláv nemzetiségûek is, akik az esemény után fél évszázaddal sem merték megosztani élettörténetük e szakaszát. Bagi Zoltán Péter, a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárának fõlevéltárosa Bagi Zoltán Péter, a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárának fõlevéltárosa a balmazújvárosi németség történetét ismertetve kifejtette: a településrõl 547 személyt vittek a munkatáborokba, s mivel a szovjetek igénye az volt, hogy a német kisebbséghez tartozók mind kerüljenek a csoportba, sokan voltak köztük olyanok is, akiknek már a dédszüleik sem beszélték az õsök nyelvét. A munkatábor abszurd világát jellemezte, hogy miközben napi négy rubel volt a keresetük, a napi étkezés nyolc rubelt tett ki. Az elhurcoltak közül – akik között a legfiatalabb mindössze tizenötéves volt – 133-an soha nem térhettek haza. T. Molnár Gizella fõiskolai tanár, Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképzõ Kar Felnõttképzési Intézetének vezetõje Az oral history, az elbeszélt történetek gyûjtésével és rendszerezésével tárta fel még nyolcvanas évek végén a hajósi kitelepítések történetét T. Molnár Gizella fõiskolai tanár, Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképzõ Kar Felnõttképzési Intézetének vezetõje. Mint felidézte, nehéz volt szóra bírni az ott élõket, akik negyven év múltán sem merték beavatni élményeikbe. Amikor elsõsorban az asszonyok végül megnyíltak a kutató elõtt, egyformán vélekedtek: “Mi nem ártottunk senkinek, nem tudjuk miért történt mindez, pont a háború végeztével.”A Hajósról és környékérõl deportált mintegy kétszázötven nõnek nemcsak az idõjárás viszontagságaival kellett megküzdenie, de szembesültek a nyelvi nehézségekkel és a krumplihéjból, káposztatorzsából vagy csalánból fõzött levesekkel. Az asszonyok azzal is egyetértettek: “Túlélni mindezt épp oly nehéz volt, mint utána tovább élni a kibeszélhetetlenséggel.” Miklós Péter történész, az Emlékpont intézményvezetõje – A Békés megyei Elekre 1944. szeptember 27-én érkeztek meg a szovjet csapatok és azonnal a lakosság nemzetiség szerinti összeírásába kezdtek – mondta el elõadásában Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetõje. Az internálásra szántak közé került az az egyébként német nemzetiségû Kern József is, a kommunista párt helyi titkára. Próbáltak eljárni érdekében, de õ közölte: vállalja a malenkij robotot. Január 11-én így vele együtt indult útnak a településrõl 948 személlyel a kitelepítettek vonata. Miklós Péter kifejtette: a magyar közigazgatás szereplõi hiába keresték meg a szovjet katonákat egy-egy személy mentesítését kérve, azok kijelentették: mindenkit elvisznek, akinek akár egy csepp német vér folyik az ereiben. Az intézményvezetõ a gulágtáborokban folyt életrõl kifejtette: a foglyoknak nemcsak a lapos tetvekkel és a vérhassal kellett szembenéznie, de a nõk esetében alkalmaztak olyan “gyógyító” hormonkezelést is, amelytõl elmaradt a menstruációjuk, míg másoknak daganatos betegséget okozott a “terápia”. Hajagos Csaba történész, muzeológus, a Kecskeméti Katona József Múzeum és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatója Hajagos Csaba történész, muzeológus, a Kecskeméti Katona József Múzeum és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatója hajósi sváb parasztság elhurcolásáról végzett friss kutatását ismertetve arról beszélt, hogy az idén készített interjúk során olyanok is elmondták élettörténetüket, akik korábban nem beszélték ki a nehéz idõszakot. A településrõl száz nõt és négyszáz férfit hurcoltak el, amely folyamat lehetõvé tette, hogy egy vagyonosabb réteg javaihoz jussanak hozzá az internálásban résztvevõk. A kitelepítettek húsznapi vonatozás után értek el a 2500 kilométerre lévõ célállomásra, a 47-es számú Anyinka táborba, ahol terméskövet törtek, bányában és fûrésztelepen dolgoztak, miközben naponta hat-hét fogoly vesztette életét.A rendezvény az Emberi Erõforrás Támogatáskezelõ és a Gulág Emlékbizottság támogatásával valósult meg.
