“Nem vallott. Eltemetve.”Dózsa László: “Anyám emlékét és ötvenhat szellemiségét gyalázzák az engem támadók”- Méltatlan 1956 emlékéhez az az összehangolt sajtótámadás támadás, amelyet az 56-os Emlékbizottság fotója kapcsán indítottak ellenem – fogalmazott a színmûvész Zeman Ferenccel, az Emlékpont történészével beszélgetve, s hangsúlyozta: a harcot nem adja fel. Az ötvenhatos megemlékezések kapcsán közölt fotót édesanyja mutatta meg Dózsa Lászlónak, akinek meggyõzõdése: ha saját édesanyja õt látja a felvételen, akkor azon õ szerepel. Dózsa László és Zeman Ferenc – Anyámat gyalázzák azok, akik azt állítják, hogy ez nem így van, de lábbal tiporják a hatvan éve elesett barátom, Klein Róbert emléke mellett Tóth Ilona és Mansfeld Péter emlékezetét is – jelentette ki Dózsa László, aki hangsúlyozta: a forradalom idején a nemzet egységbe forrt, nem voltak zsidók, magyarok vagy cigányok, ott mindenki magyar volt.- Már korábban kijelentettem – tette hozzá -, hogy ha a képrõl állított véleményemet bárki kegyeletsértõnek tartja, akkor lemondok az azonosságról, azonban történész szakemberek rövidesen komoly bizonyítékokat fognak felsorakoztatni igazam mellett. Dózsa László mesélt gyermekkoráról, a népligeti mutatványosok világáról, ahol édesanyja akrobataként dolgozott, míg nevelõapja, a közismert bábmûvész, Kemény Henrik volt, és a fiú akkor sem félt, amikor az egyik produkció során öreg barátja, az idõs cirkuszi oroszlán szájába hajtotta fejét. Meghatározó élménye volt, amikor az ávósok a manézsba rontottak, hogy a társulat bohócát, Skotit – aki korábban a rendszert kritizáló megjegyzéseket tett – a nézõk szeme láttára verték véresre, s miután elhurcolták, soha nem hallottak róla. – Kisfiam, ez a kommunizmus – mondta édesanyja, amikor arról kérdezte a fiú, mi is történt ott, az elõadás alatt.A forradalom idején Dózsa László a felkelõk között elsajátította a “davajgitár”, a dobtáras géppisztoly kezelését és a Molotov-koktél készítését petróleum és gázolaj keverékébõl, s az üveg szájába dugott kanócot ingjük darabjából vagy zoknijukból készítették a pesti srácok. – “Csapataink harcban állnak”, ezt hallottuk a rádióból november 4-én, s mi vártuk a felmentõ, nyugati csapatok megérkezését, mindhiába – emlékezett a színmûvész, aki társaival végül november 6-án adták meg magukat. Úgy gondolták, a hadifoglyoknak járó elbánásban lesz részük, azonban egy négycsövû légvédelmi ágyú elé állították a fiatalokat. Nem hallotta a lövést, csak a torkolattüzet látta meg. S hogy a kivégzõk biztosak legyenek dolgukban, még egy gránátot is a fiúkra hajítottak. Életveszélyes sérülésekkel, de mindezt túlélte Dózsa László, akit az ezt követõ kényszervallatáson addig verték, míg úgy gondolták, meghalt. “Nem vallott. Eltemetve.” Ez került a jegyzõkönyvre, amelyet csak évekkel késõbb láthatott. Az élettelennek hitt testet a tömegsírhoz vitték, azonban a meszes gödör sírásói közül az egyik észrevette a fiú mozgó kezét. Kórházba vitték, ahol tízórás mûtéttel megmentették életét. A felépült Lacit családja – anyja vezetéknevén – vidékre menekítették, ahonnan csak 1962-ben tért vissza. S hogy akkor miért nem vonták felelõsségre? Dózsa László úgy véli, hogy az akkori abszurd rendszer számára sem volt elfogadható, hogy a harcok után kivégzett fiú egyszer csak feltámad, így elmaradt a retorzió. Dózsa László úgy gondolja, hogy minden õt és rajta keresztül 1956 szellemiségét érõ támadás ellenére feladata, hogy újra meg újra elmesélje történetét, hogy a mai korban élõk megismerjék a kommunista rendszer igazi arcát.
