Dr. Miklós Péterrel, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatójával, az Emlékpont intézményvezetőjével a Délmagyarország 2020. szeptember 28-i számában jelent meg interjú.
Eleinte brutális erőszakkal, a kollektivizálás második hullámában agitálással és zsarolással kényszerítették bele a magyar parasztokat a termelőszövetkezetekbe. Az utolsó független réteget tüntették el így: a vidék elsorvasztását máig nyögi az ország. A kiterjedt tanyavilág miatt megyénket különösen súlyosan érintette a kollektivizálás, amely országszerte öngyilkossági hullámot és az alkoholizmus népbetegséggé válását hozta magával.
„Felvilágosító munkával győzzük meg a dolgozó parasztságot a nagyüzemi gazdálkodás előnyeiről” – ezzel a címmel jelent meg az 1950. augusztus 11-ei Délmagyarországban egy cikk, amelyből kiderül: a hódmezővásárhelyi Dózsa termelőszövetkezet versenyre hívta ki az azonos nevű nagyszénási téeszt. „A dolgozó parasztok csodálattal szemlélték a termelőszövetkezet gazdaságát.” „A lebukó nap utolsó sugarai átszűrődnek az akácfák levelein, amikor a termelőszövetkezet tagjai összegyűlnek gazdaságuk udvarán” – hasonló mondatokkal idilliként festették le a kollektivizálás utáni állapotokat. Hogy mennyire nem volt az, arról Miklós Péter történész, a vásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója beszélt lapunknak. A vidék elsorvasztásának gyakorlatát máig nyögi az ország – Csongrád-Csanád megyét a tanyavilág tönkretétele különösen súlyosan érintette.
KÉT NAGY HULLÁM
A szakértőtől megtudtuk, hogy két nagy hulláma volt a kollektivizálásnak Magyarországon. Az első, Rákosi-féle hullám 1948-53 között zajlott, 1951-re már nagyjából lezárult. 1953-ban Nagy Imre kormányprogramjának egyik eleme volt, hogy visszakerülhettek a tulajdonosokhoz a földek. Ekkor és az 1956-osforradalom idején nagyon sok erőszakkal, nyomásgyakorlással beszervezett ember menekült ki a termelőszövetkezetekből. A második hullám 1959 és 1961 között ment végbe, ez tömegeket érintett. Az 1953 és 1956 között kilépők maradtak részben önállóak, ’57-58-ban sokan kezdték újra a saját földjüket művelni. Ez meglátszott az akkori áruforgalmon is, megugrott a mezőgazdasági eszközök, lovak, kocsik értékesítése és a földek értéke is. Az akkori állampárt, az MSZMP 1958-ban eldöntötte: véget vet a függetlenségnek – és megindult az újabb kollektivizálás.
MEGTORLÁS 1956 UTÁN
– Az 1956-ot követő megtorlás utolsó momentuma volt ez, mert a vidék, a falu forradalma különösen veszélyes volt. A földdel rendelkező paraszt független – ha csak 5-6 holdon gazdálkodik, akkor is szabad, és éhen legalább nem hal. Még ezt a kicsi függetlenséget is meg akarták szüntetni. A tulajdonnal rendelkező utolsó réteget tették ekkor függővé – magyarázta Miklós Péter.
A gyereket hazaküldték az iskolából: „Addig ne gyere, amíg a szüleid nem írják alá a belépést!” A városi munkást, egyetemistát kirúgással fenyegették, ha a vidéken élő család nem lép be a téeszbe.
Falusi családhoz nem tudunk úgy elmenni, hogy ne lenne a kollektivizálás második hullámához kapcsolódó történetük. A kollektív, generációkon átívelő emlékezet aranykorként tekint vissza a téeszesítés előtti időkre, amikor még a paraszt a maga ura volt.
ERŐSZAK ÉS ZSAROLÁS
1958-ban a parasztok közel 80 százaléka gazdálkodott a saját földjén – ez is mutatja, mekkora „sikere” volt a téeszesítésnek –, ez az arány 6 százalékra csökkent 1961-re. 1 millió 200 ezer termelőszövetkezeti tag mellett 150 ezren maradtak, akik a saját földjüket művelték. Elvileg nem volt kötelező belépni a termelőszövetkezetbe, de aki nem tette, annak ott nehezítették az életét, boldogulását, ahol tudták. A falutól, lakóhelyüktől legtávolabbi földeket kapták meg a tagosításnál, nehezítették a termények értékesítését.
Az erőszak is jelen volt, bár nem olyan brutális mértékben, mint az első, Rákosi-féle hullámnál: akkor bizonyító iratok maradtak fenn róla, hogy egy Csongrád megyei faluban begyűjtötték a termelőszövetkezetbe belépni nem akaró gazdákat, és a tanácselnök gyufával égette a nemi szervüket. Rendőrök, karhatalmisták, munkásőrök, körzeti megbízottak a második hullámban is „dolgoztak a meggyőzésen”, de belépett az eszközök közé a politikai agitáció, a zsarolás. A gyereket hazaküldték az iskolából: „Addig ne gyere, amíg a szüleid nem írják alá a belépést!” A városi munkást, egyetemistát kirúgással fenyegették, ha a vidéken élő család nem lép be a téeszbe.
NEM SZÁMÍTOTT, KI MENNYIT DOLGOZIK
A munka szempontjából azért is kerültek nehéz helyzetbe a belépők, mert a termelőszövetkezetben munkaegységek szerint osztották a feladatot. Aki egész életében lovakkal foglalkozott, vagy zöldséget, gyümölcsöt termesztett, mehetett aratni vagy raktárosnak. Ráadásul az sem számított a fizetés szempontjából, ki mennyire szorgalmas. Addig, aki sokat dolgozott, sokat keresett – itt a kevés munkáért is ugyanaz a bér járt.
ÖNGYILKOSSÁG ÉS ALKOHOLIZMUS
– Az erőszakos kollektivizálásnak két nagyon súlyos következménye lett. Az egyik az öngyilkossági hullám az 1960-as évek elején, amit eltitkoltak, a statisztikában nem jelent meg az öngyilkosság, mint halálok. A másik: az alkoholizmus ekkortól vált szinte népbetegséggé Magyarországon. Ezt különösen azokon a vidékeken lehetett tapasztalni, ahol nagy volt a földtulajdonnal bíró parasztság aránya, mert valami vigaszt kellett találni – foglalta össze a történész. A hosszú távú vidékpolitika leginkább a falvak elsorvasztása volt, az embereknek az ipar felé terelése. Ennek a tanyai lakosság volt a legnagyobb kárvallottja: az 1970-es években még a népesség tíz százaléka tanyai lakos volt, a rendszerváltásra ez az arány megfeleződött, ma 1-2 százalék lehet.
Farkas Judit, Délmagyarország