Augusztus 20. – Egy ünnep alakváltásai
Dr. Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetőjének írása a Magyar Idők napilap 2017. augusztus 19-i számában
Itten van agusztus huszadika… Estván király… Alkotmány… Miazmás… – hangzanak el a remekül eltalált szavak Tímár Péter Egészséges erotika (1985) című „szocioszatírájában”. A filmbéli ládaüzem Rajhona Ádám által megformált vezetőjének darabossága és bizonytalansága ugyan dramaturgiai fogás, jól mutatja azonban az államszocializmus kori közvélemény ingatag alapállását az augusztus huszadikai állami ünneppel kapcsolatban. Az 1980-as évek elejétől a nap rituáléinak a részévé vált az ópusztaszeri emlékparkbeli megemlékezés is, amely végképp zavaros képet mutatott. Az elvtársak Szent István napján Árpád fejedelem szobra előtt az alkotmányról elmélkedtek jókora kenyérrel a kezükben.
Augusztus huszadika évszázadok óta hagyományosan az államalapító király és a magyar államiság ünnepe. Államunk eredettörténete ugyanis elválaszthatatlan Szent Istvántól, aki már saját korában egy személyben testesítette meg a magyar állam programját: egy keresztény szellemiségű és európai elkötelezettségű, ugyanakkor minden külső nagyhatalmi befolyástól mentes, a saját értékei és érdekei szerint a maga útját járó, független ország vízióját.
Szent Istvánról írta Bálint Sándor jeles szegedi néprajztudós, egykori kereszténydemokrata parlamenti képviselő a következőket. „István ott áll két világ határán. A pogány istenkirályság és az Ószövetségtől ihletett, Isten kedvező kegyelméből váló uralkodói méltóság az ő hatalmas, mitikussá vált alakjában ötvöződik össze. Pogány nemzetségének totemisztikus eredethagyománya, választottsága az Árpád-ház szentségei tekintélyében él tovább.”
Mint Bálint Sándor imént idézett soraiban rámutatott: a magyar államiság nemzetünk történeti emlékezetében, néphagyományában, sőt évszázadokon keresztül közjogi életében is a szentség tartalmával társult. Ennek jegyében tekintette népünk szentnek nemcsak az uralkodó személyét, de felségjelvényét, a Szent Koronát is, s nem utolsósorban a magyar állam intézményeit és területét. Szép és jelképértékű kifejezése az előbbieknek, hogy az első magyar uralkodót, Szent Istvánt és az utolsó magyar apostoli királyt, Boldog IV. Károlyt is tiszteli a katolikus egyház.
Szent István államalapító és államszervező tevékenységének elismerése s politikai és egyházi kultusza nagy lendületet kapott a két világháború között. A trianoni békediktátummal területének kétharmadától megfosztott országban a kormányzat Szent István Kárpát-medencei történelmi államának újraegyesítésében reménykedett – sajnos ma már tudjuk: mindhiába. Ennek jegyében 1938-ban – halálának kilencszázadik évfordulóján – fényes külsőségek között emlékezett a magyar állam és a magyar kereszténység Szent Istvánra. S hogy milyen integráló szereplője történelmünknek az első király, azt az is igazolja, hogy akkor nemcsak a katolikusok, de a szentkultuszt elvető protestáns felekezetek is ünnepelték: nem mint szentet, hanem mint a keresztény államot megalapító államférfit.
A két háború között az 1891 óta a hivatalos nemzeti ünnepek között helyet kapott augusztus huszadika megünneplésének fontos momentuma s több tízezer embert megmozgató vallási eseménye és látványossága volt a Szent Jobb-kömenet, amelynek során az első király ereklyéjét az esztergomi érsek és a kormányzó, Horthy Miklós vezetésével vitték ünnepi menetben a budai Várban. Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek vezette az utolsó Szent Jobb-körmenetet 1947-ben. Egy évvel később, a „fordulat” – valójában az erőszakos kommunista hatalomátvétel – évében már nem engedélyezték az eseményt a hatóságok.
A második világháború után, a szovjetizálódó Magyarországon Szent István alakja néhány év alatt kikopott az augusztus huszadikai ünnepségek forgatókönyvéből. 1945-ben ezen a napon Miklós Béla miniszterelnök intézett rádióbeszédet a határon túli magyarokhoz. Ebben többek között hálát adott a megszálló Vörös Hadseregnek hazánk „fölszabadításáért”. „A világ legvéresebb háborúja a mi országunkat is mélyen végigszántotta. Amikor a nagy szövetségesek közül a Szovjetunió győzedelmes Vörös Hadserege felszabadította országunkat a szörnyű német uralom alól, hajdan virágzó hazánk helyén romba dőlt országot találtak.”
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnökének beszédéből azt az 1945 utáni magyar baloldali ideológiai elemet olvashatjuk ki, amely szerint a nemzeti(ségi) kérdés megoldását hordozza az, hogy a magyar állam határain belüli és azon túli magyarság – országhatártól függetlenül – azonos politikai blokkhoz (gyakorlatilag, ezt persze nem lehetett nyíltan kimondani, a szovjet érdekszférába) tartozik. „Most, hogy mi is beléphettünk a szabadságszerető népek nagy családjába – boldogan látjuk -, leomlottak azok a válaszfalak, amelyek benneteket tőlünk, itthoni magyaroktól elválasztottak” – hangzott el a Magyar Rádióban 1945. augusztus 20-án.
A kormányfő a határon túli magyaroknak azt javasolta, hogy egyszerre legyenek hű polgárai az államnak, amelynek területén élnek, s a magyarság össznemzeti ügyének elkötelezett hívei. „A békeszerződések előestéjén különös fontossággal esik latba, hogy minden az óhazától távol élő magyar amellett, hogy hű polgára az őt befogadó országnak, a természet törvénye alapján szolgálja a magyar ügyet magatartásával, érdeklődésével, áldozatkészségével és változatlan hűségével. Mindenki azon az őrhelyen, ahol szolgálatot teljesít, arra törekedjék minden erejével, hogy hazánk és népünk jövője boldogabb legyen, mint múltja volt” – fogalmazott Miklós Béla.
A Szovjetunió 1936. évi alkotmánya alapján készült magyar alkotmányt 1949 augusztusában fogadta el a törvényhozás. „A képviselők viharos lelkesedéssel, ütemes tapssal ünnepelték nagy vezérünket, Rákosi Mátyás elvtársat, akinek a felszabadító Szovjet Hadsereg után elsősorban köszönhető népi demokráciánknak ez a nagyszerű alkotmánya. Az ünneplésbe belekapcsolódott az ország valamennyi dolgozója, tízezrek írtak köszönő levelet a Párt Központi Vezetőségének, százezrek hallgatták a rádióban, vagy olvasták az újságokban új alkotmányunk nagyszerű, valóban demokratikus paragrafusait” – olvasható az egyik korabeli vidéki kommunista napilapban. „Népköztársaságunk alkotmánya – folytatódik a cikk – megfelel a sztálini követelményeknek, azt rögzíti le, amit a valóságban elértünk, létrehoztunk és kivívtunk. Visszatükrözi négyesztendős kemény munkánk nagyszerű eredményeit, a dolgozók hatalmát és visszatükrözi hovatartozásunkat.”
A következő évtől augusztus huszadika az alkotmány, illetve az új kenyér ünnepé lett. Ahogy a politikai közbeszédben a kommunista ideológia teret nyert, úgy a keresztény szakralitást és a nemzeti összetartozás tartalmát a materializmus és az internacionalizmus szellemisége vette át. Az alkotmány kapcsán soha nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy az első írott magyar alaptörvény a létrejöttét a szovjetek bevonulásának és a „népi demokratikus” államrend megvalósulásának köszönheti. Az új kenyér kapcsán pedig rendre beszámoltak az az évi gabonatermés mennyiségéről, s ezzel az ünnep anyagi és gazdasági dimenzióját erősítették.
Az augusztus 20-án ünnepelt alkotmány (1949. évi XX. törvény) egyébként alapjaiban volt hazug dokumentum, hiszen kimondta ugyan, hogy „minden hatalom a dolgozó népé”, s – elvileg – garantálta az alapvető emberi és polgári szabadságjogokat. A valóságban azonban a szovjet típusú diktatúrát kodifikálta, amikor például kimondta a kommunista állampárt állami életben betöltött vezető szerepét, megtagadta a hatalmi ágak szétválasztását, megszüntette a parlamentarizmust.
Lényegében tehát – ambivalens módon – a korábbi alkotmányos keretek helyett alkotmánnyal alátámasztott diktatórikus rendet vezettek be az 1949-es alaptörvénnyel, amelynek létrejöttét – s ezzel valójában a diktatúrát – évtizedeken keresztül ünnepeltették az elnyomottakkal.