Vincze Gáborral, az Emlékpont történészével Gurzó K. Enikő a Magyar Nemzet 2020. február 29-i számában készített interjút.
A moldvai csángóktól az erőszakos téeszesítésen át a „kakastollasokig” – Vincze Gábor történész kutatási területe lefedi szinte a teljes huszadik századot. A csendőrség tagjainak 1945 utáni sorsáról írt könyvet, amelyért Rendvédelem-történetért Érdeméremmel tüntették ki. A szerző azt ígéri, jövőre a kötet folytatása is megjelenik.
– Rendvédelem-történetért Érdemérmet vehetett át a csendőrségi
alkalmazottak 1945 utáni sorsáról írott könyvéért. Mit kell tudni az
elismerésről?
– A Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság harminc
éve működik. Azokat, akik eredményeket érnek el a rendvédelem-történet
kutatásában, alkalmanként kitüntetik egy-egy érdeméremmel, okirattal. A díjat a
társaság éves konferenciáján, február 14-e körül szokták kiosztani, mivel 1944
előtt ekkor volt a csendőrség napja. Május 10-én lesz 75 éve annak, hogy
feloszlatták a Magyar Királyi Csendőrséget. A rendelettel kollektíve büntették
meg a teljes személyzetet. Engem az érdekelt, mi történt velük a későbbiekben.
Ezt dolgoztam fel a Csendőrsorsok 1945 után című könyvemben, amely nemrégiben
jelent meg az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark kiadásában.
– Csaknem harminc éve van a pályán. Kutatási témái szerteágazók.
Hogyan alakult ez az életút?
– Az első 15 évben kizárólag a romániai magyar kisebbség XX. századi
történetével foglalkoztam, döntően az 1945 utáni évtizedekkel, a magyar–román
párt- és államközi kapcsolatokkal, a moldvai csángókkal. Erdéllyel ugyanis
különös a kapcsolatom, részben ott szocializálódtam, fiatalként oda jártam
túrázni, kerékpárral többször is megtettem az utat Békésről Kolozsvárra, a
feleségem is erdélyi. Rövid ideig a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen is
tanítottam. Amikor 2006-ban a hódmezővásárhelyi Emlékpontba kerültem, újabb
témakörökre is kiterjedtek a kutatásaim. Szóba került a helyi református egyház
1945 utáni helyzete, mert ezzel senki sem foglalkozott. Aztán előjött az 1945.
évi földosztás, majd beleástam magam az 1959–61 közötti erőszakos
téeszesítésbe. Nekiálltam az összes hódmezővásárhelyi vonatkozású népbírósági
akta feldolgozásának. Ez azt jelenti, hogy a kezembe vehettem az 1945–50 között
működött szegedi népbíróság elé állított minden vásárhelyi illetőségű személy
megmaradt iratanyagát. Ezt követően az állambiztonsági ügyekbe is beleástam
magam. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkba 2014-ben hívtak át, mivel
nem volt jelenkortörténészük. Az emlékpark megalapításának idén lesz az
ötvenedik évfordulója, a történetét és az előzményeit kellett feltárnom. Az
intézmény gyökerei az 1902-es alapítású Pusztaszeri Árpád Egyesülethez
kötődnek, amely az 1930-as években célul tűzte ki, hogy Sövényháza, vagyis a
mai Ópusztaszer határában álló Árpád-emlékmű körül létrehoz egy emlékparkot.
Mivel közbeszólt a második világháború, nem lett belőle semmi. Az 1970-es
években ezt a régi tervet karolták fel.
– A csendőrséggel mióta foglalkozik?
– Négy éve foglalkozom az 1945 utáni történetével. 2015-ben, amikor még az
ópusztaszeri emlékpark történésze voltam, megjelent nálunk egy Amerikában élő
házaspár, vitéz Kőrössy Zoltán, a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség
vezetője – a szervezetet a Nyugaton maradt csendőrök hozták létre 1949-ben – és
felesége. Azt mondták, nagyon szeretnék, ha létrehoznánk skanzenünkben egy
csendőrkiállítást. A tárlatot még az év nyarán meg is nyitottuk.
– A nemrégiben megjelent kötetben 38 csendőr életútját mutatja be.
Milyen sorsot éltek meg ezek az emberek 1945 után?
– Ahány csendőrsors, annyiféle eset. Közülük néhány tragikus. Az egyik
szakaszvezető, aki Sövényházán élt, 1961-ben felgyújtotta az istállóját, mert
nem akarta, hogy a két kedvenc lova és a gumikerekes stráfkocsija a téeszé
legyen, majd elindult az erdőbe, hogy felkösse magát. A kihívott lovas rendőrök
időben levágták a kötélről. Három évet kapott. Nem az okozott kárért, hanem a
csendőrmúltja miatt. Sikerült megtalálnom egyik lányát, aki tőlem tudta meg,
miért került börtönbe az édesapja. Amikor megkérdeztem tőle, mi történt a
férfival, miután az 1963. évi amnesztiával szabadlábra került, az idős nő azt mondta,
1972-ben megölte magát, mert nem bírta elviselni a rendszert. Megdöbbentem,
majd elgondolkodtam azon, vajon hány volt csendőr viszonyult ugyanígy a
rezsimhez, amelyben nemcsak ő, hanem a családtagjai is másodrendű
állampolgárként élhettek.
– Az 1945. május 10-i rendelet felállította a „volt csendőrségi
személyek” tevékenységét vizsgáló igazolóbizottságot. Mi volt a testület
tevékenységének lényege?
– Az 1950-es évek elején az ÁVH csaknem 15 ezerre tette a Magyarországon
tartózkodó csendőrök számát. Ebből 7500 személy nyújtotta be az igazolás iránti
kérelmét a bizottsághoz. A többiek vagy nem látták értelmét, vagy épp
hadifogságban, internálótáborban, börtönben sínylődtek. A kérelemben egyebek
mellett azt kellett bizonyítaniuk, hogy 1945 előtt a „demokratikus
törekvéseket” szolgálták, aktív náciellenesek voltak. Csakhogy a testület még
azokat sem nyilvánította „igazoltnak”, akiket a volt szolgálati helyük szerinti
MKP- vagy SZDP-szervezet támogatott. A kérelmezőknek csak kevesebb mint egy
százalékát nyilvánították „igazoltnak”. A „nem igazoltak” minden anyagi
jogosultságot elveszítettek, nincstelenné váltak.
– Majd 1959-ben Kádárék elővették a csendőrkártyát…
– Ezerkilencszázötvenhat után, a megtorlások idején kiderült, a
letartóztatottak zöme egyszerű munkás és téeszdolgozó. Erre a helyzetre
találták ki, hogy a volt csendőrök mégiscsak „csinálhattak valamit”. Hollós
Ervin belügyi ezredes lett a kérdés „szakértője”. Mintegy ötszáz volt
csendőrnek nyitottak dossziét, több mint százat letartóztattak közülük. Egy
részüket bíróság elé állították, 22 személyt kivégeztek. Két fő bűnt hoztak fel
ellenük. Az egyik az volt, hogy 1944 előtt kommunistaellenes nyomozásokban
vettek részt, a másik, hogy részesei voltak az 1942. januári délvidéki
razziának.
– Azzal is vádolták őket, hogy részt vettek a vidéki zsidóság
deportálásában. Könyvében ezeket az eseteket nevezi a legkényesebbnek.
– Az előszóban kifejtettem, vannak olyan történészek, akik azt állítják, a
csendőrség teljes egészében részt vett az eseménysorozatban. Ez nem igaz. A
szervezet alapfeladata a vidéki rend, közbiztonság fenntartása volt. Tudunk
olyan őrsökről, amelyek körzetében egyetlen zsidó sem élt. A csendőr –
ellentétben a rendőrrel – nem volt hatósági közeg, önállóan semmit sem
tehetett. Alá volt rendelve a közigazgatás helyi vezetőinek. A vidéki gettók
létrehozása is a helyi közigazgatás feladata volt. A csendőrség akkor lépett be
a történetbe, amikor felszámolták a kisebb gettókat. A csendőröknek ekkor adták
parancsba, hogy egy részük biztosítson fegyveres kíséretet a zsidók
bevagonírozásához és elszállításához. Ami nyilván nem dicsőséges történet.
– A közhiedelem szerint a „kakastollas” csendőröket az erőszak
jellemezte, sokan féltek tőlük.
– Ez is a kommunista propaganda munkája. A csendőrök rendvédelemmel kapcsolatos
tevékenységét a Szervezeti és szolgálati utasítás… szabályozta. Persze volt,
aki ezt megszegte, hiszen nincs olyan rendfenntartó szervezet, amelynek
soraiban ne akadna oda nem illő, brutalitásra hajlamos személy. Volt a
csendőrök között is ilyen. Érdemes megemlíteni, hogy amikor a harmincas évek
elején a rendőrségnél modernebb gumibotokat rendszeresítettek, felmerült a
kérdés, adjanak-e ilyen eszközöket a csendőrségnek is. Az akkori
csendőrfelügyelő azt írta a belügyminiszternek, a gumibot városon belüli
verekedésekre alkalmas, az ő csendőrei viszont nem szoktak verekedni.
Amennyiben a tekintélyük nem elegendő, előkapják szuronyos puskájukat. A
csendőrség intézménye egyébként katonai jellegű volt: egyszerre tartozott a
belügyi és a honvédelmi tárca felügyelete alá.
– Kutatásai során milyen következtetésekre jutott?
– A csendőrség történetével foglalkozó kollégáimmal többször beszélgettünk
arról, miért volt az, hogy a csendőrséget feloszlató 1945. május 10-i
kormányrendeletet a kisgazdapárti politikusok is támogatták. Feltételezéseink
szerint ennek az a magyarázata, hogy a csendőrség volt számukra az ideális
bűnbak. Tudniillik a gazdasági világválság alatt, amikor a vidéki kisember
banki hitelre felépített házát elárverezték, az érintettek felháborodottan
jelentek meg a helyszínen. A jegyző ilyenkor arra utasította a csendőrőrs
parancsnokát, küldje ki a „katonáit”. Sajnos az egyszerű emberek ezekben az
esetekben nem arra haragudtak, aki licitálással, csupán néhány pengőért
megszerezte a házukat, hanem a felsorakozott csendőrökre. Ugyanez ment végbe a
második világháború alatt, amikor a törvényeket szintén a csendőrökkel
tartatták be. A kisgazdapárti politikusok vélhetően nem felejtették el az
1935-ös endrődi sortüzet sem, amikor a főszolgabíró az utolsó pillanatban
betiltotta a kisgazdapárti képviselőjelölt nagygyűlését, kirendelte a
csendőröket, és amikor az összegyűlt tömeg kővel kezdte dobálni őket, parancsra
használták a fegyverüket. Az akciónak halálos áldozatai lettek…
– A történészszakma mennyire érzékeny az ön által feltárt eredményekre, van-e ezeknek a témaköröknek helyük, recepciójuk az aktuális fősodorban?
– A jelenkorosok közül többen kutatták, kutatják a csendőrség 1945 előtti intézmény- és működéstörténetét, de úgy tűnik, eredményeik nem váltak széles körben ismertté. A magyarországi zsidók 1944-es deportálásával foglalkozó szakemberek többsége még mindig kollektív bűnösséggel vádolja a volt rendvédelmi testület egykori tagjait. Ami pedig az 1918–19-es összeomlást követő trianoni békediktátumot illeti, ne feledjük, az 1918. évi őszi anarchisztikus viszonyoknak, az ország területének egy részét elfoglaló cseh, román és szerb hódítóknak, majd a Kun Béla-féle „kommünnek” számos csendőráldozata is volt. A kommunizmus áldozatainak emléknapján, minden év február 25-én róluk is emlékezzünk meg!