Író, esszéista, gondolkodó. Nagybányán született. A budapesti egyetem bölcsészkarán tanult majd átiratkozott az orvosi egyetemre. Itt avatták doktorrá 1925-ben. Ugyanebben az évben a Nyugat novellapályázatán első díjat nyert, majd 1929-ben, a Napkeletben jelent meg első regénye, az Emberi színjáték. 1932-ben Tanú címmel folyóiratot indított, amit egyedül írt és szerkesztett. 1934 és 1935 között a Magyar Rádió irodalmi osztályát irányította. Ezt követően jelentek meg regényei: a Gyász, a Bűn, Az utolsó kísérlet című hétrészesre tervezett ciklusának egyes darabjai. 1938-ban a Nemzeti Színház bemutatta Villámfénynél című darabját. 1939-től 1942-ig Móricz Zsigmond „adjutánsa” volt a Kelet Népe szerkesztésében. 1940-ben vele együtt vendégként jár először Hódmezővásárhelyen. Különösen nagy hatást tesz rá a „vásárhelyi példa”; – a Tanyai Tanulók Otthonának megismerése. Az 1938-ban alapított első magyar népi kollégiumot anyagilag is támogatja: átengedi számára Cseresnyés című drámájának jogdíját. 1945-ben a református egyházközség – Kristó Nagy István gyógyszerész, Mátyás Sándor tanár, Márton Árpád elnöklelkész és Vörös Mihály gimnáziumigazgató segítségével – óraadó tanárnak hívja az akkor megélhetés nélkül álló országos hírű írót. 1945 és 1948 között a leány- és a fiúgimnázium a kísérletező pedagógust ébreszti fel benne, de több nagy művének is ez a város volt a bölcsője. Itt fogalmazta újra Mathiász-panzió című drámáját, itt fejezte be az Iszonyt, ennek a városnak az alakjairól írta az Égető Esztert, itt születtek legjobb történelmi drámái, a Széchenyi, a Husz János, az Eklézsia-megkövetés. Részt vett a Tornyai Társaság munkájában, dolgozott a helyi irodalmi folyóiratokban: a Puszták Népének többek közt a Pusztuló magyarok című vígjátékát, a Délszigetnek Erzsébet-nap című drámáját adta. 1949-1954 között még mindig hónapokat, fél éveket töltött itt, késő öregkoráig honvágya volt a tanítás, a nyugalmat, menedéket adó város után. Kossuth-díjának összegét 1957-ben a Bethlen Gimnáziumnak adományozta könyvtárfejlesztésre. 1958-ban az MSZMP Központi Bizottsága – több „népi író” társával együtt – határozatban bélyegzi meg az 1945 előtti „nacionalista”, „kispolgári”, „harmadik utas” nézetei miatt. Utolsó jelentős regénye az Irgalom (1965). Németh László már életében a magyar irodalom klasszikusának számított. 1965-ben Herder–díjat, 1971-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetést kapott. Munkáit számos nyelvre lefordították.