1946. január 19-én indult meg a magyarországi németek kitelepítése. Az Emlékpont rendhagyó történelemóráján az intézmény vezető Dr. Miklós Péter nemcsak a kitelepítésről, hanem a magyarországi német nemzetiségiek történelméről és a kitelepítés okairól is szólt, hangsúlyozva: a kollektív bűnösség elve egyetlen néppel szemben sem alkalmazható.
A Németh László Gimnázium 11-dikes diákjai előtt az előadó mindenek előtt azt tisztázta: hogyan és mikor kerültek német nemzetiségűek Magyarországra. Mint kifejtette, az őshonos németség már a honfoglalás idején Sopron és Mosonmagyaróvár környékén élt, és mint ismert, a magyar államiság kialakulásánál is német lovagok bábáskodtak – így nem véletlen, hogy a magyar állam német mintára alakult ki. A szászok a középkorban települtek Erdélybe és a Felvidékre, ahol főleg iparral, kereskedelemmel és értelmiségi foglalkozások űzésével foglalkoztak és protestáns vallást gyakoroltak, míg a svábok a 18. században települtek Tolna, Baranya és Pest megyébe, ők katolikus földművesek voltak.
Dr. Miklós Péter kiemelte: a hazai nemzetiségek között mind számában, mind az ország sorság befolyásoló képességében a legnagyobbnak számított a németség, akiknek nagy része magyarnak vallotta magát. És amikor második világháborúban Németország megerősödött, területileg gyarapodott, a hazai németek is szerettek volna e sikerből részesedni.
A kulturális egyesületként létrejött, később a náci érdekek szolgálatába álló Volksbundnak a hazai németeknek mintegy egynegyede lett tagja, míg a Hűséggel a Hazért Mozgalomhoz – amely nem kötődött a náci eszmékhez – a németség tizede csatlakozott. Az előbbi főként a cseléd és vagyontalan rétegből, míg az utóbbi a vagyonos rétegből nyert támogatókat, de e két szervezet tagjainak száma csak töredéke az itt élt német kisebbségnek.
A második világháború győztes hatalmai döntöttek: meg kell szüntetni a német kisebbségeket, őket vissza kell telepíteni Németországba, hogy az ne hivatkozhasson saját érdekeinek képviseletére más államok területén, miközben elhatározták Németország lehetőségeinek visszafogását is.
A háború utolsó időszakában a Magyarországról visszavonuló csapatok evakuáltak sokakat a német kisebbség tagjai közül, azonban 1944-45 után a legtöbben visszatértek. A Magyarországra megérkezett szovjet csapatok közülük sokakat a Gulág táborokba vittek málenkíj robotra, majd az onnan visszatérőkre is a kitelepítés várt, amelyről 1945. december 30-án fogadott el törvényt a magyar Parlament, amelyben a jogszabály elfogadását a kommunista MKP és a Nemzeti Parasztpárt támogatta, míg a kisgazdák és a szociáldemokraták ellenezték. A szovjet parancsnokság elvárása magyarok felé félmillió kitelepítendő német volt, azonban ez messze meghaladta az itt élő németek számát, a valóban kitelepítettek létszáma – a legutóbbi kutatások szerint – 180-200 ezerre tehető.
A német nemzetiségűeket marhavagonokban, személyenként ötven kilónyi ingósággal, és a vagononként biztosított két vödörnyi vízzel és transzportonként egy orvossal indították útnak, először Németország nyugati részébe – hogy ne a szovjet megszállási zónában kelljen ellátásukról gondoskodni –, majd később a keleti részre is indultak szerelvények.
– Minden kitelepítés fontos alapja a gazdasági erőforrások újra elosztása volt – jelentette ki Dr. Miklós Péter, hangsúlyozva, hogy a hátrahagyott földterületek, gazdaságok, boltok és vállalkozások új gazdákra találtak, illetve lehetőséget adtak a Csehszlovákiából kitelepített magyarok elhelyezésére. A kitelepített németek jelentős része azonban igyekezett közelebb kerülni régi lakhelyéhez, így számos család később Burgerlandban telepedett le.