Zár alattKollektív bûnösség – “A községek lakossága valóságos hadizsákmánynak tekintette a kitelepítettek ingóságait” Hetven évvel ezelõtt, 1946. január 19-én indult meg Budaörsrõl a kitelepített németeket szállító elsõ transzport. Ezzel vette kezdetét a csaknem félmilliós magyarországi németség deportálása. A kollektív bûnösség elvének gyakorlati alkalmazásával több mint 180 ezer hazai németet hurcoltak el szülõföldjérõl, és fosztottak meg vagyonától. A kitelepítést a kommunisták sürgették, a történelmi egyházak és a szociáldemokraták ellenezték. Európa több térségében az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdések következményeként minden korábbinál markánsabban jelent meg a nemzetiségi kérdés. A Párizs környéki és washingtoni békerendszer kötelezte az újonnan létrejött vagy éppen területükben megváltozott államokat a határaikon belül élõ nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására, s a nemzetközi ellenõrzést a Népszövetségre bízta. A gyakorlat azonban az volt, hogy számos ország – így például a hazánkat körülvevõ kisantantállamok – nemhogy védték, de kifejezetten támadták és korlátozták kisebbségeiket.Ötödik hadoszlop Ezzel párhuzamosan a közép-európai államokban mind a politikai, mind a tudományos élet bizonyos köreinek érdeklõdése egyre inkább a nemzeti/nemzetiségi kisebbségek felé fordult. A német tudományosság például az 1920-as évektõl kezdve számos diszciplína mentén – a nyelvtudománytól a történelmen keresztül a szociológiáig – vizsgálta a Németországon kívül kisebbségben élõ németek világát. A nácizmus hatalomra kerülését követõen, a harmincas évek közepétõl egyre inkább politikai nyomást is igyekezett kifejteni a hitleri Németország a “népi németségre”. Ez eleinte kimerült a kommunikációs és agitációs tevékenységben, hogy aztán a második világháború idején átváltson a kisebbségi sorban élõ német közösségek “ötödik hadoszlop” jellegének hangsúlyozására. Erre a folyamatra jó példa – mint Tilkovszky Lóránt és Spannenberg Norbert kutatásaiból tudjuk – a Basch Ferenc vezette Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége: Volksbund der Deutschen in Ungarn) tevékenysége, amely kulturális és kisebbségi emancipációs egyesületi gyökerein túlnõve, nem a hazai németség, hanem kifejezetten a Harmadik Birodalom érdekeinek a képviselõjévé vált. A Volksbundban megfigyelhetõ nemzetiszocialista befolyás ellensúlyozására jött létre a magyarországi németek alternatív szervezete, a Hûségmozgalom (Hûséggel a Hazához: Mit Treue zum Vaterland). A Volksbund a magyarországi németek mintegy harmincöt-negyven százalékát tömörítette, míg a Hûségmozgalomhoz hét-nyolc százalékuk csatlakozott. A magyarországi németség a trianoni Magyarország legnagyobb létszámú kisebbsége volt. 1920-ban valamivel több mint 550 ezer fõ vallotta magát német anyanyelvûnek, ami hazánk akkori lakosságának csaknem hét százalékát tette ki. Az 1941. évi népszámlálásnak – amelyet a Felvidék déli sávjával, a Kárpátaljával, Észak-Erdéllyel és a Délvidék egy részével megnagyobbodott területû magyar államban készítettek – a trianoni határok közé vetített adatai szerint 303 ezer fõ volt német nemzetiségû, és 477 ezer fõ német anyanyelvû. A két szám közötti eltérés jelzi, hogy a hazai német anyanyelvû népesség jelentõs része (mintegy egyharmada) magyar nemzetiségûnek tartotta – és a hivatalos összeíráskor annak is vallotta – magát. A második világháború folyamán számos magyarországi német állt német haderõ, elsõsorban a Waffen-SS kötelekébe: kisebb részük elõbb önkéntes alapon, késõbb a többségük – hazánk német megszállása után – sorozás útján. A baloldal öröme A magyarországi németek száma a világháború befejeztével három hullámban fogyatkozott meg. Elõször 1944 végén és 1945 elején a szovjet Vörös Hadsereg Magyarországra nyomulása elõl, a német megszállók által szervezett evakuálás keretében távozott sok német. Ezt követõen a szovjet csapatok málenkij robotra nagyszámú németet vittek el elsõsorban a polgári lakosság körébõl (s rajtuk kívül a Szovjetunióban lévõ hadifoglyok között is volt magyarországi német). Végül pedig 1946 januárjában állami irányítással megkezdõdött a kitelepítés, amelynek történetérõl mások mellett Fehér István, Zielbauer György, Zinner Tibor és Tóth Ágnes írt alapvetõ fontosságú, tényföltáró és összegzõ igényû könyveket. A háborúban gyõztes mindhárom – az amerikai, a brit és a szovjet – nagyhatalom egyetértett abban, hogy a közép- és kelet-európai németek áttelepítendõk Németország területére (pontosabban annak valamelyik megszállási övezetébe). A szövetségeseknek az 1945. augusztusi potsdami értekezleten is jóváhagyott elképzelését valósította meg – a megszállt Magyarország fõbb politikai eseményeit irányító Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság döntése nyomán – a 1945 decemberének végén kiadott 12.330/1945. számú miniszterelnöki rendelet: “Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségûnek vagy anyanyelvûnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.” A rendelkezés alól – elvileg – mentesülhettek azok, “akik bár német anyanyelvûeknek, de magyar nemzetiségûeknek vallották magukat, ha hitelt érdemlõen igazolják, hogy a magyarsághoz való nemzethû magatartásukért üldöztetést szenvedtek”. Fontos kitétele volt a jogszabálynak, hogy “az áttelepülésre kötelezett személyeknek – tekintet nélkül arra, hogy az ország területén vagy azon kívül tartózkodnak – minden ingó és ingatlan vagyonát a jelen rendelet hatályba lépése napjától kezdõdõen zár alá vettnek kell tekinteni, a tulajdonos (birtokos) abból semmit el nem idegeníthet, és azt meg sem terhelheti”. A magyarországi baloldali pártok örömmel fogadták a németek kitelepítését. A kommunisták kifejezetten sürgették, de a nemzeti parasztpártiak is várták, mivel a szegényparaszti réteg földhöz jutását remélték a németek tulajdonának elvételétõl és újbóli elosztásától. A szociáldemokraták ambivalens módon álltak a németkérdéshez, hiszen az 1890 óta mûködõ szervezetben számos német származású tag volt, s közülük több személy töltött be fontos pártfunkciót. A kitelepítés és a kollektív bûnösség elvének gyakorlati alkalmazása ellen tiltakozott Kéthly Anna szociáldemokrata politikus. A történelmi egyházak vezetõi közül Mindszenty József bíboros és Kapi Béla evangélikus püspök bírálta határozottan a kitelepítési folyamatokat. “Legsötétebb mérgezõk” A Magyar Kommunista Párt álláspontját jól mutatja Szegeden megjelenõ lapja, a Délmagyarország 1946. május 10-i számában a Csanád vármegyei németek kitelepítésének kapcsán megfogalmazott vélemény, amely szerint “a demokráciának legszívósabb ellenségei távoznak ezzel az országból, és a nemzet legsötétebb mérgezõitõl szabadul meg”. Jelen sorok írója hosszasan tanulmányozta a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárában a Csanád megyei – almáskamarási, kübekházi és újszentiváni – németek kitelepítésének dokumentumait, amelyek közül említést érdemel Schreirer József – a szociáldemokrata párt almáskamarási elnöke – tájékozatója, amely szerint “a sváb származásúak összeszedése alkalmával az oroszok kimondottan baloldali, de sváb származású egyéneket elvittek, míg a községben még mindig vannak Volksbund-tagok”. Látszik tehát, hogy mind a málenkij robotra hurcoláskor, mind késõbb, a kitelepítéskor a nemzetiségi hovatartozás számított, semmint a politikai meggyõzõdés vagy tevékenység. Mindezek mellett nem volt elhanyagolható szempont a gazdasági megfontolás sem, vagyis hogy a módosabb német gazdák földjeit, házait, termelõeszközeit meg akarták szerezni. Reibel Mihály – a Gyula melletti, németek lakta Elek katolikus plébánosa – beadványában megfogalmazta, hogy “ma elegendõ, ha valakinek szép háza vagy gazdasága van, hogy a vagyonából kiforgassák”, azaz kitelepítsék. A Csanád vármegyei kitelepítés eseményeit 1946. május 31-én megfogalmazott május havi jelentésében foglalta össze Páll Endre alispán. “Május hónapban megtörtént a torontáli járási németek kitelepítése is. Újszentiván és Kübekháza községekben éltek nagyobb tömegben a németek, míg Szõreg községben csak néhány család volt érdekelve. A kitelepítés lebonyolítására közel háromszázhúsz személy érkezett Újszentivánra, mely a munkát öt nap alatt elvégezte. Sajnos a községek lakossága megfeledkezve saját magáról a kitelepítés elõtt és alatt valóságos hadizsákmánynak tekintette a kitelepítettek ingóságait, és a nemzeti vagyonban igen súlyos károkat okozott. Maguk ellen a kitelepítõ bizottságok ellen is több panasz hangzott el, ezeket a panaszokat illetékes helyre továbbítottuk.” Az 1946 januárjában kezdõdött kitelepítések során – amelyeket állami szervként a Népgondozó Hivatal irányított – az elsõ évben mintegy 120 ezer embert, 1947-48 folyamán pedig további ötvenezer személyt telepítettek át. A háború elõtt csaknem félmilliós magyarországi német kisebbség létszáma több mint 200 ezerrel csökkent (a kitelepítettek számát mintegy 180 ezerre teszi a történeti kutatás), de számarányainál lényegesen nagyobb gazdasági veszteséget szenvedett. Már 1946-tól kezdve sokan hazaszöktek. Tóth Ágnes kutatásaiból ismert, hogy az elfogott visszaszököttek a következõkkel indokolták döntésüket: a “magyar vagyok”, “magyarnak érzem magam” hivatkozás mellett szinte minden esetben elhangzott, hogy az illetõ nem volt a Volksbund tagja, és az 1941. évi népszámláláskor német anyanyelvûnek, de magyar nemzetiségûnek vallotta magát (“tévesen lettem a kitelepítési listára írva”). A kitelepítések után a magyar politikai vezetés a német nemzetiséggel igen keményen bánt – ellentétben a szlovák és délszláv kisebbségekkel. A kollektív megbélyegzés, az üldöztetés és a kitelepítés következtében a magyarországi németség elveszítette – vagy legalábbis nyilvánosság elõtt nem vállal(hat)ta – német identitását. Ennek bizonyítéka, hogy az 1949. évi népszámláláskor már csak két és fél ezren vallották magukat német nemzetiségûnek, míg mintegy 22 ezren német anyanyelvûnek (valójában a számuk 200 ezer körüli lehetett). 1950 tavaszától lehetõvé vált, hogy az annak idején kitelepítettek visszatérjenek, és magyar állampolgárságukat visszanyerjék. Akkor már – a Rákosi-korszakban – nem sokan éltek vele… Szerzõ: Miklós PéterForrás: Magyar Idõk
