Leszakított múltKöztársaság, 70 – “A magyar nép újra szabadon határozhat államformájáról” A republikánus eszme hazánkban a XVIII. század végén jelent meg, a magyar néphagyomány Kossuth Lajossal is azonosította. A hetven éve, 1946. február 1-jén kikiáltott második Magyar Köztársaság elõzményének négy évszázad magyar alkotmányos küzdelmeit tekintette. A köztársasági államformát a koalíciós pártok sürgették, a katolikusok bírálták – végül a kommunisták fölszámolták. A köztársasági gondolat a magyar politikai gondolkodás történetében a franciaországi felvilágosodás, majd az annak szellemi talaján létrejött párizsi forradalmi államberendezkedések hatására jelent meg. A magyar jakobinusok – akiknek mozgalmát a Habsburg államhatalom erõszakosan fölszámolta, vezetõit pedig 1795-ben kivégeztette, illetve évekre börtönbe záratta – egyik ágának, a Hajnóczy József vezette Szabadság és Egyenlõség Társasága tagjainak fontos követelése volt a köztársaság létrehozása és a királyi, nemesi és egyházi privilégiumok eltörlése. Puszta népszuverenitás A republikánus szellemiség az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején is fölbukkant, amikor a fiatalok Petõfi Sándor és Táncsics Mihály nevével fémjelzett radikális csoportjai – amelyek a korabeli politikai színtéren marginálisak voltak – vállalták a képviseletét. A negyvennyolcas hagyományokhoz hozzátartozik, hogy – mint azt már a forradalom centenáriumán szervezett folklorisztikai gyûjtések is mutatták – a magyar néphagyományban számos helyen a szabadságharchoz a nemzeti függetlenség eszméje mellett a köztársaság tartalma is társult. Ezt egyrészt az alapozta meg, hogy Kossuth Lajos az uralkodócsalád 1849 áprilisában kimondott trónfosztása után kormányzó elnökként vezette a szabadságáért harcoló államot, másrészt pedig az a politikai tapasztalat, hogy az 1848-as hagyományokat ápoló dualizmus kori függetlenségi mozgalom “szélsõbal” szárnyai köztársaságot is követeltek az Ausztriától való függetlenség mellett. Ebbe a csoportba tartoztak a függetlenségi mozgalom olyan negyvennyolcas veteránjai, mint a pártot vezetõ Irányi Dániel, Madarász József vagy a kecskeméti Szappanos István. A már a reformkorban is a kecskeméti ellenzékben politizáló Szappanos azzal keltett föltûnést, hogy 86 éves korában választották elõször parlamenti képviselõvé. “Neve fogalommá vált az országban. A megalkuvás nélküli függetlenségi törekvések képviselõje volt, akit nem lehetett levenni a lábáról sem fenyegetéssel, sem ígérgetéssel. […] A köztársasági pártba is belépett kilencvenéves korában. Az egész országban úgy ismerték, mint a függetlenségi elvek megtestesítõjét, és a parlamentben szavát a legnagyobb tisztelettel hallgatták mint az elvhûség és lelkesedés patriarchájáét” – írta róla a Kecskeméti Lapok. A párt, amelyhez az idõs Szappanos István csatlakozott, a Budapesten 1912. szeptember 7-én megalakult Országos Köztársasági Párt volt. A köztársaság megteremtését legfõbb politikai törekvéseként megfogalmazó szervezet elnöke Nagy György hódmezõvásárhelyi ügyvéd, míg tiszteletbeli elnöke Szappanos volt. Nagy György 1911. április 14-én – a Habsburgok debreceni trónfosztásának évfordulóján – indította meg Magyar Köztársaság címû folyóiratát. Két év után – a köztársasági eszme terjesztése miatt – mind a pártot, mind a lapot betiltották. Ennek nyomán a tagok létrehozták a markánsan függetlenségi és a szociális igazságtalanságok fölszámolása mellett elkötelezett – ugyanakkor nem nyíltan republikánus – Kossuth Lajos Pártot és a Kossuth Zászló címû lapot. Nagy György és mozgalma – amelynek szellemi és társadalmi hátterét a függetlenségi párt radikális szárnyához tartozó politikusok és protestáns értelmiségiek maroknyi csoportja adta – 1918 végén csatlakozott a Károlyi Mihály vezette függetlenségi párthoz. Az októberi forradalomban Nagy is aktív szerepet vállalt a nemzeti tanács titkáraként, így neki jutott az a feladat, hogy a Parlament kupolacsarnokában 1918. november 16-án fölolvassa az 1918. évi I. néphatározatot, amely kimondta, hogy “Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság”. A jogszabály így folytatódott: “A népköztársasági alkotmányt új választójog alapján sürgõsen egybehívandó alkotmányozó nemzetgyûlés állapítja meg. A magyar országgyûlés képviselõháza és fõrendiháza feloszlik és megszûnik. Addig, míg az alkotmányozó nemzetgyûlés másként nem határoz, az állami fõhatalmat a Károlyi Mihály elnöklete alatt álló népkormány gyakorolja a Magyar Nemzeti Tanács intézõbizottságának támogatásával.” Károlyi Mihály 1918 novembere és 1919 januárja között miniszterelnökként töltötte be a köztársasági elnöki tisztséget, ezt követõen pedig a nemzeti tanács által megválasztott államfõként volt elnök 1919. március 21-ig, a kommunista Tanácsköztársaság kikiáltásáig. Az államforma és az államnév körül már a korszakban is bizonytalanság volt, s a korabeli sajtótermékekben és hivatalos dokumentumokban is párhuzamosan használták a köztársaság és a népköztársaság kifejezéseket. Ez utóbbi egyébként akkor még nem volt baloldali ideológiai tartalommal terhelt, pusztán a népszuverenitást fejezte ki, vagyis azt, hogy az állami fõhatalom forrása nem Isten, hanem a nép, s hogy az államfõ nem “Isten kegyelmébõl” uralkodó, hanem a nép által megválasztott és neki felelõs vezetõ. Az már más kérdés, hogy Károlyit nem népképviseleti választások eredményeként létrejött törvényhozás választotta elnökké, hanem a nemzeti tanács, azaz egy delegálás útján létrejött kvázi parlament. Monarchiák alkonya A magyar társadalomnak az 1918-as polgári forradalomról – amelynek idõszakára a történelmi Magyarország széthullása esett – és az azt követõ elsõ magyarországi kommunista diktatúráról, a Tanácsköztársaságról szerzett negatív tapasztalatai nyomán a Horthy-korszak formálódó rendszerének politikai elitjében föl sem merült a királyság történelmi államformájának megváltoztatása. Annak ellenére, hogy csaknem négyszáz év után újra függetlenné vált a magyar állam, és végre a Habsburg-ház trónfosztását is kimondta a legitim magyar parlament. A második világháború végére eldõlt, hogy Magyarország a szovjet érdekszféra része. Ezzel párhuzamosan a Vörös Hadsereg által megszállt országban megkezdõdött – elõbb burkolt, majd nyílt formában – a Magyar Kommunista Párt hatalmának a kiépítése. Mivel a szovjet övezet kelet- és közép-európai államaiban az 1940-es évek végére mindenütt kommunista diktatúrát igyekeztek bevezetni, a monarchiák megszüntetése és a köztársaságok létrehozása is napirendre került a térségben: Jugoszláviában 1945. november 29-én, Albániában, 1946. január 1-jén, Bulgáriában 1946. szeptember 15-én kiáltották ki a köztárságot, Romániában pedig Mihály király lemondása után, 1947. december 31-én változott az államforma. Magyarországon nem sokkal az 1945. november 4-i nemzetgyûlési választások után – amelyeken a polgári Független Kisgazdapárt több mint 57 százalékot szerzett, míg a megszállók által favorizált Magyar Kommunista Párt a voksok 17 százalékát kapta – a baloldali pártok részérõl fölmerült az államforma megváltoztatásának problémája. Elõbb a kommunisták és a melléjük álló kis pártok (radikálisok, polgári demokraták), majd a szociáldemokraták és a nemzeti parasztpártiak is hangoztatták a köztársaság létrehozásának szükségességét. Érvelésükben elsõsorban arra hivatkoztak, hogy ellentétes a demokratikus államberendezkedéssel a királyság államformája, s a köztársaság jobban kifejezi a népszuverenitást. 1946 januárjának elején a legnagyobb nemzetgyûlési képviselõcsoporttal rendelkezõ kisgazdák is letették voksukat a köztársasági államforma mellett. 1945-46 fordulóján több párt is kidolgozott törvényjavaslatokat, amelyek elsõsorban a köztársasági elnök jogkörének és politikai mozgásterének kérdésében mutattak – olykor igen jelenõs – eltéréseket. A kormánykoalíció pártjai egyetértettek tehát a köztársaság létrehozásában. A Mindszenty József bíboros vezette katolikus egyház azonban hevesen ellenezte azt. Mégpedig teológiai alapon. A katolicizmus akkori társadalmi tanítása ugyanis vallotta a XIII. századi Aquinói Szent Tamás – akinek megfontolásai akkoriban az egyház álláspontjának alapját képezték – azon véleményét, amely szerint az ideális államforma a monarchia. Ennek jegyében a katolikus fõpapság a történelmi államforma mellett állt. A katolikus szerzetesnõvérként parlamenti szerepet vállaló Slachta Margit pedig a köztársaságtörvény 1946. január 31-i vitáján határozottan ki is fejtette a maga – és egyháza – álláspontját. Politikai vihart kavaró és sok bekiabálással tarkított beszédében Szent Istvánra, valamint az állam isteni eredetére és szakralitására hivatkozott. “A nemzetgyûlés most határozni fog, a történelem pedig ugyanúgy fog ítélni a mi elhatározásunk felett, mint ahogyan mi ítélünk az elõzõ politika felett. De ennél sokkal fontosabb, hogyan fog ítélni Az, akinek minden hatalom mikéntvaló felhasználásáért számot tartozunk adni: a minden hatalom forrása, akire utalt a mi szent királyunk, Szent István, amikor az õ Szent Koronáját az egyháztól egyházi és vallásos szertartásokkal fogadta el. […] Egy ezeréves megszentelt múlttól szakítjuk el az országot. A jövõ felelõssé fog tenni minket elhatározásunkért.” Soha többé Orgovány, Siófok A nemzetgyûlés 1946. január 31-én – Slachta Margit ellenszavazatával – elfogadta az 1946. évi I. törvénycikket, amelynek preambulumában így fogalmazott a törvényhozás: “Magyarországon 1918. november 13-án megszûnt a királyi hatalom gyakorlása. A nemzet visszanyerte önrendelkezési jogát. Négyszáz esztendõs harc, az ónodi gyûlés, az 1849-es debreceni határozat, két forradalom kísérlete és az ezt követõ elnyomatás után a magyar nép újra szabadon határozhat államformájáról. Az általános, egyenlõ, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott Nemzetgyûlés most a magyar nép nevében és megbízásából megalkotja azt az államformát, amely a nemzet akaratának és érdekeinek legjobban megfelel: a magyar köztársaságot.” A jogszabály kimondta, hogy Magyarország köztársaság, ahol az államhatalom kizárólagos forrása és birtokosa a magyar nép, amely a törvényhozó hatalmat a nemzetgyûlés útján gyakorolja. Kilencszáznegyvenhat február 1-jén, a köztársaság ünnepélyes kikiáltása során a (második) Magyar Köztársaság elsõ elnökévé Tildy Zoltán kisgazda miniszterelnököt, református lelkészt egyhangúlag, közfelkiáltással választották meg a nemzetgyûlés tagjai. A köztársasági törvény vitája kapcsán a kisgazda Parragi György a következõket mondta. “Ez a javaslat lehetetlenné teszi, hogy Magyarországon még egyszer büntetlenül lehessen elkövetni politikai gyilkosságokat á la Orgovány és Siófok. Lehetetlenné teszi, hogy a magyar országgyûlés adjon ki politikusokat, újságírókat, gazdasági szakembereket egy idegen hatalomnak azért, mert ragaszkodtak a magyar függetlenséghez, mert nem voltak hajlandók idegen zsoldba állni…” Parragi Györgynek a reményei nem váltak valóra. Alig több, mint egy évvel késõbb, 1947. február 25-én mindenféle ítélet vagy végzés nélkül a megszállók elfogták és a Szovjetunióba hurcolták Kovács Bélát, a legnagyobb parlamenti párt fõtitkárát. A második Magyar Köztársaság sem volt hosszú életû: az 1949 augusztusában hatályba lépett sztálinista alkotmány már a Magyar Népköztársaságot hirdette ki, amely papíron “a munkások és dolgozó parasztok állama” volt. A valóságban pedig kommunista diktatúra. Szerzõ: Miklós PéterForrás: Magyar Idõk
