A vörös csillag gyújtotta lángra a Városháza tornyát
Hódmezővásárhely történetének meghatározó két elemét, a téglagyártást és a téglaépítészetet járta körül Dömötör Mihály Requiem egy téglagyárért című fotókiállításának finisszázsa csütörtök délután az Emlékpontban. A Város épült agyagból és tűzből című beszélgetés során Dömötör Mihály és vendégei érintették a város történetét, de szó volt a filozófiai gondolatoknak az építészetben való tetten érhetőségéről is.
A több mint százhúsz éve épült vásárhelyi Városháza a település egyik legjellegzetesebb épülete, s bár épp a pénteki közgyűlésen születik döntés a felújításról, Mucsi László építész, a városfejlesztési iroda vezetője leszögezte: az épület eredeti egységeinek jó része ma is jól látja el feladatát.
A korabeli helyhatóság két helyszínt is számba vett a Városháza megvalósításáról folytatott tárgyalásokon, azonban a mai Liszt Ferenc Ének-zenei Általános Iskola helyével szemben a Kossuth tér mellett határoztak a városatyák. A tervek elkészítésével Ybl Miklós unokaöccsét, a szintén építész Ybl Lajost bízták meg, azzal, hogy a vásárhelyi városháza nagyobb legyen a szegedinél és tornya is magasabb legyen.
A kivitelezéssel megbízott társaságnak – amelyet ma konzorciumnak neveznénk – tagja volt a Kovács Testvérek Téglagyára is, amelynek ma még látható maradványait Dömötör Mihály a kiállítás képein megörökítette. Az építkezéshez – amelyen negyvenhárom mester és kétszáz segéd dolgozott – a téglákat a Kutasi úti gyárból szállították és a gyorsabb munkához lóvasutat építettek a homokbányáig. Mindez segített abban, hogy mindössze két év alatt építsék fel Vásárhely főterén a helyhatóság épületét.
A nyolcvan centiméter és egy méter közötti vastagságú téglafalak lehetővé tették, hogy később akár egy második elemeletet is ráépítsenek, a födém legvastagabb gerendáit pedig közel egy méter átmérőjű fák törzséből faragták. A Városháza hasznos alapterülete két és félezer négyzetméter, homlokzata egy nagy focipálya területe, több mint kilencezer négyzetméter, míg a torony ötvennégy méter magas. Az épület állagát csak a pont félévnyi különbséggel bekövetkezett két tűz rontotta, az elsőt – 1970. szeptember 4-én – a toronyra felhelyezett, világító vörös csillag elektromos zárlata okozta.
A városban a szilárd épületek létrehozását a török uralom idején a megszállók tiltották, míg később a téglaégetés a város földesura, a Károlyi család kiváltsága volt – mondta el Lőkös Györgyi, a hódmezővásárhelyi levéltár munkatársa. Az általuk épített Károlyi-ház és a Serház téglái is az uradalmi téglaégetőből kerültek ki, ahol boksákban, szalma és nádtüzeléssel készültek a téglák. Bár az 1788-as nagy tűzvész is igazolta, hogy kevés a városban a téglaépület és a téglából készült, tűzbiztos kémény, azonban a város csak közel száz év múltán jutott örökváltsággal a téglaégetés jogához. Ekkor építési szakosztály alakult és a város számos járdáját kövezték ki téglával.
A Kovács Testvérek Téglagyára fénykorában korszerű üzemnek számított, a két gyárrészt – amelyekben az akkor újdonságnak számító körkemencék működtek – alagút és az abban futó kis vasút kötötte össze és a hetven alkalmazott között kéttucatnyi nő végezte a nehéz munkákat a préseléstől a szárításon át az égetésig. A termelés aratás idején szünetelt, hogy a téglagyári dolgozók a mezőváros földjein vállaljanak munkát a betakarítás idején.
Húsz éve került Maczelka Tibor tulajdonába a Kutasi úti, egykori téglagyár. A vállalkozó elmondta: nem volt gazdaságos az akkorra elavult technológiával működött gyártás és korábban emiatt megszüntették a termelést. Azt viszont örömmel fogadta, hogy Dömötör Mihály vállalkozott a még megtekinthető részek megörökítésére.
Fogantatásunkkor még nem tudni, hogy boldogok leszünk-e, szegények, vagy gazdagok, biztos csak az, hogy el fogunk múlni – fogalmazta meg a beszélgetés végén Dömötör Mihály. A fotóművész elmondta: a létezés egy speciális formájának megörökítésére nyílt lehetősége az egykori téglagyárban, hiszen az már nem működik, s remény sincs az újraindításra, viszont a múlt részleteit még megörökítheti a fotográfus.