Elűzött egyetemek – „A jelzett ünnepségeken részt vennünk erkölcsi lehetetlenség”
Miklós Péter, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatójának, az Emlékpont intézményvezetőjének írása a Magyar Nemzet 2020. május 29-i számában jelent meg.
A történelmi Magyarország fölbomlása után az ország tudományos és felsőoktatási központjai közül több is idegen impérium alá került. Így az 1872-ben alapított kolozsvári és az 1912-ben létrehozott pozsonyi egyetem, amelyeket a román és a csehszlovák hatóságok néhány hónap alatt „nacionalizáltak”, s mind a magyar professzoroktól, mind a magyar hallgatók jelentős részétől megszabadultak. Az egyetemek hosszú kálvária után a trianoni Magyarországon találtak otthont: Kolozsvárról Szegedre, Pozsonyból Pécsre kerültek.
Felvidék cseh megszállásával az új hatalom Pozsony város és megye élére Sámuel Zoch evangélikus lelkészt – későbbi püspököt – nevezte ki zsupán-kormánybiztosként, aki 1919 februárjára nagyszabású ünnepséget szervezett a cseh csapatok ünnepélyes bevonulása és az új csehszlovák állam létrejötte tiszteletére, amelyre az Erzsébet Tudományegyetem vezetőségét és professzori karát is meghívta. Az egyetem akkori rektora, Polner Ödön jogászprofesszor azonban ezt az invitációt udvariasan, de határozottan visszautasította. Mint a pozsonyi csehszlovák elöljárónak írott levelében fogalmazott: „Az egyetem a szóban forgó fogadáson és az azzal kapcsolatos ünnepségeken nem vesz részt, és ott magát nem képviselteti”, hiszen azon alkalmakon, amelyek a „Magyarország nagymértékű megcsonkítása feletti örömnek kifejezését is jelentik, részt venni, legszentebb hazafiúi érzelmeinkkel éles ellentétben van”, s „ily körülmények között a jelzett ünnepségeken részt vennünk erkölcsi lehetetlenség”.
Erre nem maradt el a válaszreakció, a pozsonyi kormánybiztos az intézményt bezáratta, az egyetemi és kari tanácsüléseket megtiltotta, az egyetemi tanárokat pedig rendőrhatósági felügyelet alá helyezte. S bár ez a leállás csak pár hétig tartott, nem sok jóval kecsegtetett a pozsonyi magyar egyetem számára. A rektor ugyanis népes küldöttség élén többször is tárgyalt német nyelven Tomás Masaryk csehszlovák elnökkel, aki azonban – miközben maga is professzor volt – kiállt a prágai törvényhozás azon döntése mellett, hogy az egykori magyar koronázóvárosban olyan egyetemet szervezzenek, amelynek falai között az oktatási nyelv a cseh és/vagy a szlovák.
A magyar hallgatók természetesen tiltakoztak ez ellen. A magyar oktatási nyelv mellett szólt egyébként, hogy abban az időben az egyetem 463 hallgatója közül csak tizenketten vallották magukat német, míg heten szlovák anyanyelvűnek, a többiek mind magyarok voltak. Mint Popély Gyula történészprofesszor kutatásaiból tudjuk, Kreiker Aladár orvostanhallgató vezetésével az egyetemisták Kánya Richárd pozsonyi polgármesterhez fordultak, s arra kérték a városvezetőt, hogy álljon ki a magyar egyetem mellett. Vavro Srobár, a szlovák ügyek teljhatalmú minisztere 1919 szeptemberében a prágai parlamentben kijelentette, hogy „sehol a világon nincs arra példa, hogy félmillió polgára, egy kicsinyke minoritás számára az állam fenntartson egy teljes egyetemet. Erre sehol Európában nincs példa.”
Végül a csehszlovák kormány lényegében megszüntette a pozsonyi magyar egyetemet, s csak a jogi fakultás számára engedélyezte, hogy legföljebb három évig, a megkezdett képzések befejezéséig tovább működjön. Alig két év múlva azonban ezt is megtiltotta. A pozsonyi egyetemet rövid budapesti tartózkodás után a magyar törvényhozás Pécsett helyezte el: abban a városban, ahol már a XIV. században is működött univerzitás. A csehszlovák állam Pozsonyban megalapította a Comenius Egyetemet (Univerzita Komenského), amelynek először az orvostudományi karát szervezték meg 1919 őszén.
Ezt követte két évvel később a bölcsészettudományi és a jogtudományi fakultás, míg a természettudományi kar létrehozására az első Csehszlovák Köztársaság idején került sor.
Az Erzsébet Tudományegyetem impériumváltás alatti rektora, Polner Ödön az intézménnyel együtt Pozsonyból a magyar fővárosba került, majd 1923 őszétől az akkor már Szegeden működő Ferenc József Tudományegyetem jogi karára, amelynek 1923. november 29-i tanácsülése jegyzőkönyvében a következőket olvashatjuk: „Polner Ödön amellett, hogy tudományos irodalmi és tanári munkálkodásával a legelső magyar tudósok sorában biztosított magának helyet, milyen kiváló érdemeket szerzett a pozsonyi m[agyar]. kir[ályi]. Erzsébet Tudományegyetemnek a megalapítás utáni szervezése körül, s különösen azzal a megalkuvást nem ismerő magyar érzéstől áthatott működésével, melyet mint az Erzsébet Egyetem rektora Pozsonyban a cseh megszállás alatt fejtett ki, s melyért az idegen hatalom részéről üldözést és internálást is szenvedett.”
A kari tanács föntebb idézett elismerő sorai már csak azért is hitelesek, mert a Ferenc József Tudományegyetemnek a Monarchia szétesése utáni sorsa – amelyet korábban Vincze Gábor, a hódmezővásárhelyi Emlékpont történésze, újabban pedig Vajda Tamás, a szegedi egyetemi levéltár igazgatója kutatott – szintén az új uralom előli meneküléssel folytatódott. Kolozsvárt ugyanis 1918 decemberében román királyi csapatok szállták meg, s az univerzitást fél éven belül román egyetemmé alakították. A professzorokat pedig, mivel nem akarták letenni a hűségesküt Ferdinánd román királynak, elűzték az országból. 1919 május közepén a románok erőszakkal, szuronyos katonákkal elfoglalták az egyetemi épületeket. A szemtanú Buday Árpád régészprofesszor szerint az „átszervezett román egyetem készen kapta ötven esztendő lelkes és becsületes, tudós munkásságának minden eredményét: modern épületeket, gazdag szakkönyvtárakat és laboratóriumokat. Emellett minden lelkiismeret-furdalás nélkül rátették kezüket az Erdélyi Múzeum gyűjteményeire és a Mensa Academicára, holott azok nem állami intézmények voltak, hanem a magyar társadalom nagy áldozattal létesített alkotásai.”
Hogy milyen kicsinyes, brutális és „balkáni” módszereket alkalmaztak a magyar egyetemi polgárok ellen, arról Szádeczky-Kardoss Lajos történészprofesszor (akit a trianoni országba települve 1920-ban Hódmezővásárhely kormánypárti nemzetgyűlési képviselőjévé választottak) egyik parlamenti fölszólalása tanúskodik. Eszerint a román hatóságok a kolozsvári egyetemi fiatalságot „minden kigondolható ürügyek alatt zaklatták, üldözték, szüleikkel való érintkezéstől, levélváltástól, pénzküldeményektől elzárták, és valósággal kiéheztetni törekedtek. És bár az ifjúság minden provokálástól tartózkodott, őket minden ok nélkül összefogdosták, véresre verték, megbotozták.”
Végül 1921 októberében, rövid fővárosi kitérő után indulhatott meg az oktatás a Ferenc József Tudományegyetemen Szegeden. A Tisza-parti városban az egyetemi élet központja a Dugonics téri épület (a mai rektori hivatal), a szegedi ítélőtábla egykori székhelye lett. Itt működött kezdetben az adminisztratív hivatalok mellett az egyetemi könyvtár, a jogi kar, a bölcsészkar és a matematikai intézet is. Nagy változást jelentett és kényelmesebb oktatási föltételeket biztosított, amikor a bölcsészettudományi kar és a természettudományi kar egy részének működtetésére az egyetem megkapta a Magyar Államvasutaktól a vasúti leszámítoló hivatalt is – a bölcsészkar mai, Ady téri épületét, amelyhez később hozzáépítették az Auditórium Maximumot. Azt a nagyelőadót, ahol né-hány évtizeddel később, 1956. október 16-án a kommunistaellenes magyar forradalom szikrája föllobbant…