Hetven évvel ezelőtt, 1947. április 12-én gördült ki az első vagon a Felvidékről, amely az onnan kitelepített magyar családokat szállította Magyarországra. Ez alkalomból a hódmezővásárhelyi Emlékpontban Zeman Ferenc, a közgyűjtemény történésze tartott rendhagyó történelemórát a felvidéki területek nemzetiségi összetételét erőszakkal megváltoztató eseménysorról és hatásairól a vásárhelyi Táltos Iskola, valamint a szentesi Kiss Lajos Általános Iskola és a Maroslelei Általános Iskola tanulói számára.
– A Magyarországtól a trianoni békediktátummal elcsatolt, több mint 700 ezer fős magyarsággal bíró Felvidék az 1938. november 2-án született első bécsi döntés eredményeként térhetett vissza – mondta el az előadó, rámutatva, hogy az érintett területen a magyar nemzetiségűek aránya elérte a 78 százalékot, így a négy nagyhatalom által jóváhagyott döntés igazságosnak ítélhető.
Ekkor a szétesőben lévő Csehszlovákia elnöke, Edvard Beneš Londonban létrehozta emigráns kormányát, s a háború előrehaladtával a szovjetekkel kezdett tárgyalást. Miközben maga is szovjet ügynökké lett, megkapta Szálin ígéretét, hogy az ország szovjet megszállását követően lehetősége lesz a német és a magyar kisebbség „eltüntetésével” valódi nemzetállam létrehozására.
Miután a Vörös Hadsereg bevonult Kassára, Beneš meghirdetett kormányprogramjában – maga mögött tudva a szovjet csapatok támogatását – kollektív módon nyilvánította háborús bűnösnek mind a német, mind a magyar kisebbséget. A szudéta németek kitelepítését és nemzetközi egyetértéssel tehette meg az elnök, addig a politikai közvélemény tárgyalást sürgetett a magyarok esetében.
Beneš a kitelepített németek után maradt munkaerőhiány orvoslására mintegy 40 ezer magyart deportált az ország nyugati mezőgazdasági területeire, azonban az általa a magyarok számára létesített internálótáborok lakóit nemcsak a fertőző betegségek, hanem a csehszlovák hadsereg katonái által végrehajtott tömegmészárlások is tizedelték.
Beneš máig is érvényben lévő egyik dekrétuma 1945 augusztusában azután minden magyart megfosztott állampolgárságától és munkahelyétől, valamint betiltotta a magyar nyelv használatát is, miközben lehetővé tette földterületek elkobzását.
Az 1946-ban a szovjet nyomásra megszületett csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény keretében részben ötven kilós csomaggal, részben az ingóságok elszállításának lehetőségével kaptak értesítést a felvidéki magyar családok ezrei, hogy gyakorlatilag kitoloncolják őket szülőföldjükről. A csehszlovák hatóságok célkeresztjébe leginkább a módosabb magyar családok kerültek és igyekeztek arra is felhasználni az egyezményt, hogy a tömbben élő magyarságot megbontsák.
A kitelepítés során 76 ezer felvidéki magyart helyeztek át az anyaországi területekre, míg a Magyarországon folytatott kampány eredményeként hatvanezer, főleg szegény sorsú szlovák döntött a Felvidékre költözés mellett. Ennek során számos családot szétszakítottak, egymástól távol eső településekre helyeztek és a legtöbb esetben nem teljesült az ígéret, hogy az otthoni állapotnak megfelelő ingatlanban nyerhetnek elhelyezést, miközben az otthoninál kisebb földterületen gazdálkodhattak. Ebben azonban „igazságot szolgáltatott” a rendszer, amikor a téeszesítés eredményeként valamennyi föld közös tulajdonba került.
A kitelepítés számos családot érintett Pitvaroson és Tótkomlóson, míg sok baranyai, tolnai és Pest megyei településre az onnan kitelepített német családok helyére érkeztek felvidékről magyarok.
A csehszlovák rendszer a lakosság homogén látszatát szolgáló kiskaput hagyott a kitelepülni nem szándékozó magyaroknak, a reszlovakizációt. Amennyiben a felvidéki magyar szlováknak vallotta magát, és nevét a szlovák helyesírás és névhasználat szerint írta, maradhatott. Mindez 1954-ig maradt érvényben, azonban a németeket és magyarokat kollektív módon elítélő Beneš dekrétum máig hatályban van mind a cseh, mind a szlovák jogrend szerint.
