ArchívumHírek

A kék cédulák hetven éve

Dr. Miklós Péter, a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményvezetőjének írása megjelent a Magyar Idők napilap 2017. augusztus 26-i számában.

Hetven évvel ezelőtt, 1947. augusztus 31-én tartották az országgyűlési választásokat, aminek eredményeként kommunista többségű kormánya alakult hazánknak, és aminek következtében Rákosi Mátyásnak és sztálinista klikkjének sikerült felszámolnia a parlamentarizmust, a többpártrendszert, a szabadpiacot, a többpólusú társadalmi nyilvánosságot, vagyis kiépítenie a kommunista diktatúrát.

Csalással, erőszakkal, hazugsággal. És persze a magyar állam polgárainak akarata ellenére.

A hetven évvel ezelőtti nyáron minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a Magyar Kommunista Párt megnyerje az egyébként idő előtt (a parlamenti ciklus lejártát két évvel megelőzően) kiírt választásokat. A sajtótermékek jelentős része ugyanis a kommunistákhoz kötődött, a választók és a választhatók körét adminisztratív úton – az 1945-ös választási jogszabályok módosításával – csökkentették, és a szovjet megszállók is őket támogatták.

A választóknak ugyanis lehetőségük volt jellegzetesen kék színű ideiglenes választásinévjegyzék-kivonattal – innen a ’47-es választások állandó jelzője: kékcédulás – szavazni a nem a lakóhelyükön található szavazókörökben. Mivel ezt nem kellett leadni a szavazáskor, több alkalommal is felhasználhatták. A kommunisták meg is szervezték a csalást és utaztatták az aktivistáikat szavazókörről szavazókörre.

A feljegyzések szerint volt olyan csoport, amelyik tíz alkalommal is leszavazott. Ezekkel a többször is felhasznált kék cédulákkal Péter Gábor, a belügyminisztérium államvédelmi osztályának vezetője bizalmas jelentése szerint 62 ezer szavazatot adtak le szervezetten a kommunista pártra. A történeti kutatás ennek a dupláját is elképzelhetőnek tartja.

A választási eredmény mégis felemásra sikeredett. A kommunisták mindössze 22 százalékot szereztek. Ezzel szemben a két évvel korábban csaknem 60 százalékot elért Független Kisgazdapárt, amely ugyan kommunista nyomásra 1947-ben a baloldali kormánypártokkal (Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt) indult szövetségben, valamint a polgári ellenzéki pártok eredménye 52 százalék volt.

Kiemelkedően jól szerepelt és a második legnagyobb számú voksot, több mint 824 ezer szavazatot kapott a Barankovics István vezette, kereszténydemokrata elkötelezettségű Demokrata Néppárt, valamint az egykori kisgazdákból szerveződött, Pfeiffer Zoltán nevével fémjelzett Magyar Függetlenségi Párt (amely a szavazók 13 százalékát tudta maga mögött).

A szovjet típusú diktatúrájának kiépítésén fáradozó Rákosi Mátyás utasítására azonban az akkoriban választási szervként eljáró Országos Nemzeti Bizottság az ajánlások körüli mondvacsinált zavarokra hivatkozva megsemmisítette a függetlenségi párt mandátumait, ezzel pedig több mint 670 ezer ember szavazatát vették semmibe. Persze szigorúan „népi demokratikus” alapon. Sőt: Rajk László belügyminiszter a pártot is feloszlatta, vezetőjét emigrációba kényszerítette és magyar állampolgárságától is megfosztotta.

Hasonló sors várt a többi polgári pártra is: 1949 elejére valamennyi kénytelen volt beszüntetni tevékenységét. Vezetőik és egykori parlamenti képviselőik vagy a börtönben, vagy pedig – külső vagy belső – száműzetésben voltak. S hogy mi volt a legfőbb gond ezekkel a politikai erőkkel? Az, hogy közéleti tevékenységük alapját az az egymondatos program képezte, amit Barankovics István, a Demokrata Néppárt főtitkára a párt Hazánk című lapja 1948. december 3-i számában a következőképpen fogalmazott meg: „Semmiféle diktatúrát nem akarunk.”

Mi a fentiekben röviden leírt folyamatok legfőbb történeti tanulsága? Az, hogy Magyarországon szabad választásokon a kommunista és szocialista erők soha nem szerezték meg a szavazatok abszolút többségét. Rendszerüket 1919-ben éppúgy, mint az 1940-es évek második felében csak erőszakkal, csalással és hazugsággal tudták kiépíteni. A magyar választópolgárok akarata ellenére és a magyar nemzet kárára.