A második világháború európai szakaszának lezárultával a Berlin melletti Potsdamban ültek tárgyalóasztalhoz a győztes hatalmak képviselői, s arról is határoztak, hogy a nem német területeken élő németeket át kell telepíteni Németországba. Erről Nagy Gyöngyi, a hódmezővásárhelyi Emlékpont történésze szólt a magyarországi németek kitelepítésének hetvenkettedik évfordulóján a közgyűjteményben a helyi Gregus Máté Szakközépiskola végzős diákjainak megtartott rendhagyó történelemórán.
Bár a szovjetek ötszázezer német kitelepítését követelték, az 1946. január 19-én elsőként elindult vonat és az azt követő vasúti szerelvények sorával mintegy száznyolcvanezer német nemzetiségű magyar állampolgárt telepítettek ki Németország valamelyik megszállási zónájába, legtöbbjüket az amerikaiba. Utóbbiak közül később sokan költöztek vissza Ausztria keleti határára, Burgenlandba, hogy egykori otthonukhoz, Magyarországhoz minél közelebb élhessenek.
Nagy Gyöngyi szólt arról is, hogy németek már korai középkortól nagy számban éltek magyar területeken, érdemes a Gizellával érkezett lovagokra, szerzetesekre gondolnunk, akik az államszervezésben is mintát mutattak a kereszténységet fölvevő Magyarország számára, míg a tizennyolcadik században a Dunántúl, a főváros környéke, a Bácska, a Bánság és Szatmár területe mellett Békés megyébe is érkeztek németek, akiket a magyar köznyelv svábokként emlegetett. A hazai nemzetiségek közül e népcsoport vívta ki leginkább a magyarok tiszteletét, akiket precíz, pontos, kötelességtudó emberekként tartottak számon.
A németek jól beilleszkedtek a magyar társadalomba és az oktatás, a katonaság, valamint a vegyes házasságok nyomán egyre csökkentek a kulturális különbségek, a svábok közül egyre többen azonosultak a többségi társadalom értékítéletével és történelemszemléletével.
Az 1941-es népszámlálás adatai szerint 475 ezer német élt hazánkban, s a kitelepítettek távozásukat nem az anyaországhoz való megtérésként, hanem a szülőhazától való elszakításként élte meg.
A történész a rendhagyó órán a német származású Herczeg Ferencnek, a Horthy-korszak ünnepelt írójának pályáján keresztül mutatta be a hazai németség identitásának alakulását. Herczeg gyógyszerész apja jómódú polgárként élt családjával a bánsági Versecen, ahol gyermekeit Szegedről származó magyar dajka vigyázta. Herczeg Ferenc középiskoláit magyar nyelven – az utolsó éveket a szegedi piarista gimnáziumban – végezte, majd Pesten szerzett jogi végzettséget.
Miután párbajban halálos sebet ejtett egy katonatiszten, négy hónapra fogházba zárták, ahol magyar nyelven megszületett első regénye, amely után pályája meredeken ívelt fölfelé: lapot alapított Mikszáth-tal, Versec polgárai parlamenti képviselőjüknek választották, sőt 1925-ben még irodalmi Nobel-díjra is jelölték. Sorra jelentek meg regényei és a főváros színpadait is meghódította darabjaival. Az elcsatolt területek békés visszatérését zászlajára tűző Magyar Revíziós Liga elnöki tisztét is betöltötte, egészen 1938-ig, amikor Hitler erőszakos előretörése miatt lemondott tisztségéről.
Életében 1945 éles határvonalat jelentett, száműzték a magyar irodalomból. Rákosi diktatúrája nem nézte jó szemmel a budai villával, balatoni nyaralóval rendelkező írót, aki a két háború között politikai szerepet is vállalt, ezért 1950-ben a Hortobágyra internálták, ahonnan csak a Sztálin halálát követő enyhülés nyomán térhetett vissza Budapestre. 1954. február 24-én hunyt el.
