A Dr. Miklós Péterrel, a Tornyai János Múzeum igazgatójával készült beszélgetés a Délmagyarország 2020. január 11-i számában jelent meg.
1943. január 12-én mintegy kétszázezer honvéd szolgált a 2. magyar hadseregben a Don partján. A hetvenhét évvel ezelőtt megindult szovjet támadásnak 2500-3000 szegedi és mintegy tízezer Csongrád megyei katona volt az áldozata. Január 12-én rájuk emlékezünk.
– A második világháború Európa huszadik századi történetének egyik legdurvább eseménysorozata volt – kezdi válaszát Miklós Péter történész, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója, a szegedi egyetem docense, amikor arra kérjük, foglalja össze, hogyan került a 2. magyar hadsereg a Don partjára.
– Európa tereit és gazdasági erőforrásait újra akarták osztani a tengelyhatalmak és a szövetségesek. Ennek következtében Németország agresszív terjeszkedésbe kezdett, először keleti, majd nyugati irányba. Csehszlovákia felosztása, Lengyelország megszállása után a Szovjetunióra támadt 1941-ben. Ez alapvetően új fordulatot hozott a világháború történetében, hiszen a két totalitárius nagyhatalom, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió egymás ellen fordult. Hadviselő felekké váltak – annak ellenére, hogy 1939 augusztusában a Molotov–Ribbentrop-paktumban megállapodtak, hogy nem támadják meg egymást. Lengyelország felosztásában is egyetértettek.
NEM VOLTAK FELKÉSZÜLVE A TÁMADÁSRA
– Sztálint és a szovjet katonai vezetést meglepetten érte a német támadás. A Német Birodalom és szövetségesei ugyanis nem voltak felkészülve a kelet-európai éghajlati viszonyok közötti hadviselésre. Ahhoz, hogy orosz területen eredményesen hadat viseljenek, megfelelő technikai eszközökre, élelemre, ruházatra is szükség lett volna. Sztálin figyelte a világkereskedelmi folyamatokat, így tisztában volt azzal, hogy nem történt Európában nagyméretű marhahús- vagy juhfelvásárlás. A marhából konzervet készítettek, a birkaszőrből pedig meleg ruhát. Feltételezte, hogy ilyen szintű hadviselésre nem készülhet Németország. A történészek szerint Hitler villámháborúban reménykedett – magyarázza Miklós Péter. Folytatja: – A szovjet kőolaj és a búzatermés megszerzése volt Németország egyik villámháborús célja, ez azonban nem sikerült. A Szovjetunió erőteljesen ellenállt, és megmerevedtek a frontok. A Don folyó partján 1942-43-ra beállt egy több száz kilométeres frontvonal, amelyből egy nagyjából 100-120 kilométeres vonalat kellett az oda érkező magyaroknak megvédeni. A támadás – amit mi doni áttörés néven ismerünk – célja a Sztálingrádnál harcoló német hadak utánpótlási vonalainak és felmentési lehetőségeinek elvágása és az Osztrogozsszk-Rosszos vasútvonal megszerzése volt. A tüzérséggel előkészített és jelentős harckocsi-támogatással megindított támadást a 2. magyar hadsereg IV. hadtestének leggyengébben kiépített és mélység nélküli állásai ellen kezdték meg.
MEGTÖRTÉNT A KATASZTRÓFA
A történésztől azt is megtudjuk, amikor január 12-én megindult a doni áttörésként ismert szovjet támadás, borzasztóak voltak a körülmények, mínusz 30 Celsius-fokban kellett teljesíteniük a katonáknak nem megfelelő felszereltség mellett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, nehéz feladattal megbízott honvédek ezrei vesztek oda néhány nap alatt. A Főparancsnokság és az ország vezetésének mozgástere a katasztrófa elkerülésére teljesen beszűkült. A németek a németeket mentették, az olaszok az olaszokat, így a magyarok magukra maradtak. A két szembenálló fél között ott maradtak – egyedül kellett megoldaniuk a visszavonulást.
A NÉMETEK BENYÚJTOTTÁK A SZÁMLÁT
– Hogyan kerültek a magyarok az országhatártól több száz kilométerre található frontvonalra? – faggatjuk a történészt.
– 1939-ben Teleki Pál miniszterelnök még nem engedte át a német csapatokat Magyarországon Lengyelország megszállására. Sőt, még lengyel menekülteket is befogadott. Akkor még úgy tűnt, hogy van valamennyi mozgástere a magyar külpolitikának. Németország 1941 decembere és ‘42 januárja között többször is követelte a magyar kormánytól, hogy teljesítse szövetségesi kötelességét. Magyarország ekkor már túl volt a területgyarapodásokon, amelyek német diplomáciai támogatással valósultak meg. Ennek a számláját nyújtották be a németek 1942 elején. Ribbentrop, a Harmadik Birodalom külügyminisztere és Keitel vezértábornagy, a német hadsereg parancsnoka járt is Magyarországon, hogy teljes mozgósításra bírja a kormányt. Valamennyi hadba vethető magyar férfit szerették volna a szovjet hadszíntéren látni.
NÉHÁNY HÉT ALATT ÁLLT ÖSSZE AZ ALAKULAT
– 1942 tavaszán a magyar kormány úgy döntött, hogy kétszázezer fős magyar had-sereget küld ki. Ennek jegyében alakították át a 2. magyar hadsereget. Az élelmezési létszám 1942 nyarán 207 ezer 500 fő volt.
Néhány hetes kiképzés után érkeztek a hadszíntérre. A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941- 42-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel. De hozzá kell tenni, hogy nyáron küldték ki a csapatokat, és a németek villámháborúban bíztak. A januári mínusz 30 fokra nem voltak felkészülve, nem beszélve arról, hogy védekezésre és nem támadásra lettek kiképezve – mondja Miklós Péter. Hozzáfűzi: – Ennek a következménye, hogy 1943. január 12. és február 9. között nagyjából 120-130 ezer fős emberveszteséget szenvedett el a magyar haderő. A 2. magyar hadsereg megsemmisült. Szűk három hét alatt nagyjából 50 ezren meghaltak, 50 ezren sebesülést szenvedtek, és 20-30 ezer közé tehető a hadifogságba esettek száma. A sebesültek közül nem sokan tértek vissza, mert néhány napon, illetve héten belül sokan belehaltak a sérüléseikbe. Azoknak, akik pedig visszatértek a világháború után, politikai megbélyegzés jutott osztályrészül. Nem nagyon tudtak a történtekről beszélni az államszocializmus korában, hiszen 1944-45-ben a Szovjetunió megszállta Magyarországot, és akik ellenük harcoltak, azok nem lehettek „honvédő hősök”, hanem „népellenségként” kezelték őket.
TÍZEZER CSONGRÁD MEGYEI ESETT EL
A történtek tragédiája, hogy napok leforgása alatt több tízezer munkaképes férfi veszítette életét. A doni áldozatok a magyar férfitársadalom derékhada, a harmincas-negyvenes éveiben járó, többnyire több gyermekkel rendelkező családapák voltak. Elvesztésük demográfiailag is súlyos következményekkel járt. Ezek az apák hiányoztak a háború utáni újjáépítésben is és a családok életéből is. Nagyjából tízezer Csongrád megyei áldozat volt: nemcsak az elhunytak, hanem a sebesültek, hadifogságba esettek is ideszámítandóak. 2500-3000 a szegedi áldozatok száma. Azt is tudjuk például, hogy 133 hódmezővásárhelyi esett el – mutatott rá Miklós Péter.
Kancsár Tímea, Délmagyarország
